Sok esetben igaz, hogy az ember addig nem tudja beleképzelni magát egy adott helyzetbe, amíg meg nem tapasztalja azt a saját bőrén. A járvány ezt többszörösen bizonyítja nekünk. Egészen döbbenetes, hogy mennyire eltérően viseljük a kényszer szülte bezártságot, de sokat tanulhatunk és táplálkozhatunk belőle, ha megpróbáljuk egy pozitív szűrőn átgyömöszölni ezt az élet kínálta citromdarabkát.

Igencsak jól időzített napjaink főhőse. A már egy hónapja szervezett szülinapom előtt egy nappal lett pozitív a teszt, hatalmas megdöbbenésemre. Én? Elkaptam? Az nem lehet! Na, de hát ugye mégis lehet. Fodrász, étteremfoglalás és buli lefújva, barátok és rokonok értesítve. A hivatalos vesztegzár ugyan csak 3 nap múlva kezdődött, de hát fertőzőképességem tudatában azonnal hazavezényeltem magamat, és onnantól már gyakorlatilag elszigetelődtem.

Érdekes jelenség ez. Ha az ember gyerekkora óta nem volt sem lázas, sem beteg, és nem kellett huzamosabb ideig otthon maradnia a saját vagy családtag gyengélkedése miatt, akkor meglehetősen drasztikus változásként éli meg a karantént. Mindenféle fizikai és lelki rákészülés nélkül haza kell rohanni, és bezárni magam után az ajtót legkevesebb 10 napra. Először nevettem a helyzet abszurditásán, aztán másnap ütött be igazán a hír, akkor tudatosult bennem. Mert felkeltem, péntek volt, és nem kellett bemennem a munkahelyemre, hanem otthonról dolgoznom.

Ami először meglepett, az az értem aggódók száma volt. Ha arra gondolok, hogy mennyien kerestek és segítettek ez idő alatt, az olyan érzés, mintha éppen átölelne a számomra legkedvesebb személy, jó szorosan, hosszú perceken át.

Egyedül élek, mégsem éreztem magam egyetlen percig sem magányosnak. Ez a sok ember gondolt rám, érdeklődött, írt nekem, felhívtak, naponta akár többször. Tudták, hogy nincsen velem senki, tudták, hogy szükségem van rájuk. Ez rengeteg erőt tud adni. Fel kell ismerni, hogy ha vannak körülöttünk, akik szeretnek, akik segítenek, és engedni kell, hogy ezt megadják nekünk. Ettől tanuljuk meg, hogy szerethetők vagyunk, hogy számítunk, és ez mutatja meg, hogy mi is tudtunk és tudunk valamit nyújtani. 

Bevallom, erre hatalmas szükségem volt. Olyan ez a betegség, mint egy dementor, ami kiszipolyoz belőlünk minden életerőt és energiát. Ágynak döntött. 2-3 napig felkelni is nehéz volt az ágyból, egyszerűen nem tudtam ura lenni a testemnek, nem tette azt, amit mondtam neki. Ezt huszonhét évesen nehéz megélni úgy, hogy nem voltam nagyon régóta még csak náthás sem. A tüdőm fájt, nehéz volt a létezés is, nehezen kapkodtam a levegőért. Sokszor fekvő állapotban is hosszú perceken, akár órákon át csak kínlódtam. Ez nem én vagyok, ez nem mehet így tovább, gondoltam magamban. Máskor pár nap alatt semmi bajom nem lesz, ha tömöm magamba a fokhagymás mézet és a C-vitamint, de most valami más volt. Most nem én döntöttem el, hogy mikor lesz vége.

Hamar el kellett fogadnom, hogy most letörték a szarvamat. Itt most nem számít a nagy szám, a bivalyerős immunrendszerem, ez most más. Meg kellett magam adnom, és valami ismeretlen tényezőre rábízni azt, hogy kihordom ezt otthon, vagy akár rosszabbra is fordulhat a helyzet.

Megtanított ez a betegség arra, hogy bizony vannak dolgok, amiket nem mi irányítunk. Van, amikor nem elég az elménk, a testünk és egy halom pozitív gondolat és cselekedet ahhoz, hogy elkerüljünk valami szerfelett rossz dolgot. Van bizony úgy, hogy át kell élnünk azt, és örülhetünk, ha a szerencsésebbek között megússzuk. Én szerencsés voltam. Nem kellett kórházba mennem, és viszonylag kevés fájdalommal, és remélem, hogy kevés szövődménnyel felgyógyultam.

Hálás vagyok ezért, mert így erősebben tudom értékelni az életemet, az egészségemet. Hálás vagyok, hogy van egy fiatal testem, amit ápolhatok, edzhetek, táplálhatok. Azt hiszem, hogy ez a folyamat segített nekem a testemhez való viszonyom javításán. Türelmesebb vagyok magammal, gyengédebb. Nem várok el irreális dolgokat magamtól, amik valójában csak külső elvárások lennének. Boldog vagyok, hogy az én testem az enyém, és gondozhatom.

Időt is nyertem, hogy még több időt nyerhessek. Lehetőséget kaptam arra, hogy egy mérsékelt sebességen éljem meg az életemet, figyeljem meg az engem körülvevő világot és környezetet.

Immáron két hete nem siettem. Nem kapkodtam, nem rohantam, nem voltam feszült tőle, hogy nem készülök el valamivel időben, nem érek oda valahova. Ez egy irreális és egyszerre szavakba nem önthető érzés. Lelassíthattam a működésemet, a lelkemet és a testemet, ami olyan energiákkal töltött fel, amikről azt sem tudtam talán, hogy léteznek. Derűlátóbbnak érzem magam. Mindenben látok jót, és figyelni tudok az apróságokra is.

A legfelemelőbb érzés persze ennek a sok előnnyel járó történésnek a megkoronázása és egyben lezárása volt: a szabadulás. Számoltam vissza az órákat, perceket, éjfélt ütött az óra, amikor újra hivatalosan is szabad lettem. Elgondolkodtatott ez a pillanat a szabadság fogalmáról, hogy mennyire fel tud értékelődni, ha elveszik tőlünk, de amikor nincsenek az életben ilyen szintű megpróbáltatások vagy kényszerhelyzetek, akkor természetesnek vesszük. Tudtam, hogy másnap nagy nap vár rám, mert én mehetek el bevásárolni, kimehetek sétálni a napra. Tudtam, hogy minden pillanatot élvezni fogok. Tudtam, de megélni ettől még fantasztikus volt.

Melegen öltöztem, lementem a lépcsőn. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem oda, ahol mindannyian élni tudunk. Kiléptem az élet mezejére, ahol a levegő a tüdőt élteti, a kék ég és a napsütötte fák lombjai a szemünk világát kápráztatja, a szél és a madarak hangja, az utca zaja a fülünket cirógatja. Éltem, mehettem, a magam ura lehettem, és hirtelen ennél többet már nem is akartam. Ez lett a minden.

• betegségek covid életlecke életszemlélet karantén koronavírus

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!