Úgy tartják, hogy az ember életében igenis fontosak az akadályok, a csalódások, a váratlan szituációkból eredő meglepetések, hiszen ezekből lehet csak okulni igazán. A hollywoodi filmek gyönyörteljes befejezéseiben, vagy tökéletes storyline vezetéseiben nem igen találjuk a saját reggeli rutinunkat, vagy érzelmi válságunkat, amivel alapvetően nincs is gond, ezeket a filmeket pont azért szeretjük, mert a lelkünket és a boldogsághormonjainkat újabb magasságokba emelik, és ez jár nekünk.

A való életben valós problémákkal találjuk szembe magunkat. Összecsiszolódunk a vállainkon csücsülő angyalkával és ördöggel. Tulajdonképpen nap mint nap új kihívás ütheti fel a fejét, és talán, sokszor hosszú idő elteltével sem tudjuk, mi lenne a számunkra helytálló reakció, visszajelzés, vagy döntés. Azt hiszem ez rendjén van így, furcsa is lenne, ha mindig minden lépést egy csillámló hímzéssel kikövezett úton tennénk meg. És bár ahogy fentebb említettem, a kevésbé kellemes élmények is hozzájárulnak a személyiségfejlődésünkhöz, van egy dolog, ami úgy gondolom, sosem szabad, hogy egy rendszeres, jól bevett szokássá váljon velünk szemben. Ez pedig nem más, mint a másik szándékos megalázása. 

Nem véletlenül írom, hogy szándékos. Egy minket tisztelő, szerető, vagy csak szimplán emberszámba vevő személy, akinek jó helyen van a szíve, sosem vetemedne arra, hogy szándékosan, direkt fájdalmat generálva a lelkünkben, megalázzon bennünket.

A személyes tapasztalatom az, hogy nem tesznek hozzánk az ilyen incidensek. Talán közel sem bántak velem annyian és annyira megalázóan, mint másokkal, de ettől függetlenül, minden egyes ehhez kapcsolódó emlékkockám elevenen él bennem. A mai napig. Teljesen mindegy, hogy ezek a megjegyzések, illetve reakciók a külsőmre, vagy egy az életemmel kapcsolatos aspektusra irányultak. Mindegyik ugyanúgy fájt. Mindegyiknél azt éreztem, hogy ebből bizony most nemhogy profitálni nem tudok, de ideiglenesen felépülni sem. Mindegyiket magammal vittem.

Félreértés ne essék, nem tervezek a feneketlen önsajnálat óceánjában elmerülni, de mindenképpen szeretnék rávilágítani arra, hogy miért is toxikusak ezek a tapasztalások, főleg, ha gyakori rendszerességgel fordulnak elő. 

A megalázó “tréningek” nem tanító jellegű, szükséges leckék az életben. Ha tetszik, ha nem. Egész egyszerűen nem vagy köteles elviselni ezt a fajta bánásmódot hosszútávon. Talán azzal áltatod magad, hogy mások sokkal rosszabb élethelyzetben vannak, és nekik keményebb ütéseket kell kiállniuk. Ezzel nyugtatod magad, teljesen alaptalanul. 

• csalódások életleckék életszemlélet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!