A fiúk nem sírnak

Nehéz hetem volt. Érzelmileg nehéz. Mondhatnám, hogy nőként nehéz, mert egészen mély dolgokkal szembesülhetek. Ehhez a szembesüléshez azt hiszem, már leginkább az vezet, hogy rendbetettem a női részemet. Ez elengedhetetlen volt, hogy őszinte figyelemmel tudjak fordulni a férfiak felé.

Mivel odafordultam, ezért ők is hozzám, és amit látok az fáj. Minden arról harsog ők mit tettek velünk, mennyi fájdalmat okoztak, mennyire "rohadt szemetek". Ez ömlik mindenhol. Alap tézisként elfogadtuk, hogy őket nem kell megvédeni, mert nekik nem lehet semmi bajuk, mert ők húzzanak értünk, aztán mélyen hallgassanak.

Erre a sors úgy adja, hogy egymás után jönnek a férfiak hozzám beszélgetni, enyhülést nyerni, én meg ülök velük szembe és annyira szégyellem magam, hogy el sem tudom mondani. Ott ülök nőként és hallgatom a történeteik, ahogy hozzáállnak, ahogy megoldást keresnek, valami egészen mély szinten. Annyira mély szinten, hogy leginkább a karjaimba venném őket és valahogy kifejezném a hálám, hogy láthatom az igazi arcukat, amit a magazinok, amik szerint ők "szemetek mind", nem hoznak le.

Persze vannak, akik azok, mint ahogy vannak nők is, akik kegyetlenek.

Ezekről szólnak az ő történeteik, itt a kis kezelőmbe, nem az újságok címlapjain. Az újságok címlapjain nincsenek ott azok a férfiak, akiket ütnek-vernek szavakkal, akiket zsarolnak öngyilkossággal, a gyerekkel, kitálalással, szex megvonással, azoknak az anyagi értékeknek az elvételével, amiért megdolgoztak.

Nincsenek ott azok a férfiak, akik az Anyák okozta sérüléseket próbálják valahogy rendbe tenni a gyerekeikben. Azok, akik tűrik a hisztit, az örökös csesztetést, az elhanyagolást. És rengetegen vannak. De végre beszélnek és döbbenten hallgatom azt a mély szeretetet, ahogy hozzáállnak.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Barna Berni

Csak nemrégiben jutottam el oda, hogy le merjem írni magamról azt, hogy: Író. Egy megjelent és egy megjelenésre váró könyvvel és számtalan írással a hátam mögött. Szóval, író vagyok. Írónő aki szenvedélyesen kutatja azt, ami a felszín mögött van és csak ritkán látható. Ehhez be kellett járnom a fél világot és a saját útjaimat is. Azt az utat, ami szerintem az egyetlen út, mi egymáshoz vezethet minket. Az önismeret útját. Erről írok, néha szépen, néha nyersen, de remélem őszintén. Napi Júlia: Ki is valójában Júlia? Júlia minden létező. Istennő, királynő, gyermek, anya, feleség, szerető, szabályos és szabálytalan, elveszett és erős, önálló, tévelygő, céltudatos, forró és hideg. Júlia mi vagyunk, mi, Nők, minden minőségünkben megnyilvánulva. Vannak korlátaink, de ezeket a korlátokat valójában mi hoztuk létre önmagunk számára, mert azt hittük, majd megóv a csalódásoktól. Aztán még is csalódtunk, majd újra és újra felálltunk. Megértettük, hogy valójában Júlia a sérüléseitől lett erős, mert ezeken keresztül felfedezhette azt: Ki is Ő valójában? Júlia én vagyok és te vagy. Ezek a mi történeteink.