Tessék, fel vagy címkézve – gyáva. Pedig nem szeretem a címkéket. Nem szeretem, mert sosem fedik a valóságot, mert az egész helyett, egy kiragadott részre koncentrálnak csupán. Nincsen ez jól, nem ezt érdemled, de mit tegyen az ember, ha nincsen más eszköze, csak a szavak? Csendben is maradhat – igazad van. Mégis, olyan gyávaság ez, amiről szót kell ejteni!

Nem az a fajta ez, amikor valakit cserbenhagysz, elszaladsz, és ott hagyod a porban. Nem. Mert az még bátor gyávaság is lenne, valamilyen nézőpontból nézve. Ez olyan csendes gyávaság inkább, amit nem értesz meg, ha rád mondják. Mert szinte képtelenség magadnak bevallani, de mégiscsak gyávaság. 
Gyávaság magadat nem szeretni, ezzel pedig megakadályozni, hogy valaki tényleg szerethessen. Igen, ez a vád. Gyávaság legyinteni, és azt állatni, hogy az önbizalomhiány, önértékelési probléma nem akadály. Hogy attól még képes vagy szeretve lenni, a kedves szavakat tényleg elhinni, és magadhoz ölelni. Gyávaság, hazugság, mert ez így nem igaz állítás.

Nem dísznek mondják, hogy saját magadat kell szeretned előbb, hogy mások által is szeretve lehess. Könnyű mondani, igen, de attól még nem kevésbé igaz mondás. Hogy hinnéd el, hogy szeretnek, hogy értékes, izgalmas, intelligens vagy, ha nem szereted magad?

Mondhattam bármit, hiába tornáztam, nem mozdultál el onnan – bebetonoztad magadat. Talán egy-egy pillanatig tényleg hallottad, értetted, és érezted azokat, amiket mondani, megértetni, veled éreztetni szerettem volna. De amint azt érezted, hogy erre a világra kevés vagy, az összes próbálkozásomat kidobtad. Megkérdőjelezted a szavaimat, mert benned azt mondta minden, hogy nem mondhatok igazat, az állításaim nem lehetnek valósak. Azok voltak.

Amolyan csendes gyávaság ez tényleg, mert a problémát magát talán nem is érted. Nem hagytál ott a porban, nem szaladtál el – akkor mi a baj? Hogy lehet az baj, hogy akad némi gondod magaddal? Hogyan lehet ez rám és a kapcsolatunkra is hatással? Számodra talán felfoghatatlan. Minden alkalommal, amikor a szívembe, lelkembe nyúltam, és kiemeltem onnan érzéseket szavak formájában, fogtad őket, és messzire hajítottad. A legőszintébb érzelmeimet tituláltad hamisnak – csak azért, mert az önszeretet hiánya benned nem engedte, hogy szavaim megcsókoljanak. Pedig az összeset komolyan gondoltam, az összeset célzottan a szívecskédbe szántam. De nincs ott hely nekem, ugye? Túl sok a bontatlan doboz, amik ösztönözhetnének arra, hogy kezdj valamit végre magaddal!

Nem engedted, hogy szeresselek – sőt, nem volt elég adnom, bizonygatnom is kellett. Eleve vesztes volt a vita, amibe keveredtem, felesleges volt minden érvelésem. Folyton megkérdőjelezted a szerelmem, folyton megkérdőjelezted a lényem. Hisz ha Te nem vagy igaz, akkor én sem lehetek az. Gyáva húzás volt ezzel bántani, veszélybe sodorni azt, amink van. Kifárasztani egy lelket, hogy többé ne mondjon szépeket, mert hiszed, hogy nem érdemled meg őket.
Arra talán emlékszel, hogy szép, tiszta tükröd akartam lenni – meg akartalak mutatni magadnak, mert látlak. De a gyávaságod nem engedte, hogy mást is mutassak belőled, mint amit magadról eleve hiszel. A gyávaságodon nem segíthetek, nem változtathatom meg azt, amire csak Te vagy képes. Ezért azt teszem, amihez értek: a gyávaságodról beszélek, hogy ráébredj, felébredj. Szeretném, ha szeretnéd magad! – ez a feladat.

• elmenekülni érzések félelmek gyávaság

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!