Odakint ragyog a nap. Verőfényes délutánt varázsoltak az őszi időből a napsugarak. Ez Mrs. Dalloway szomorú életének utolsó napja.

Valóban nehéz ez. Te nem is tudod, milyen.

Örökké szeretni valakit, amíg világ a világ. Gyermeket nevelni, hűséggel szolgálni az egész mindenséget, amit nem ismer senki, nem volt soha másé. Valóban jól van ez így összerakva? Nézem a fiam, a gyönyörű családom, a férjem, a szívem, az álmaim. Nézem az utat a kert végi violákhoz, a kis tavat, amit az uram épített. Egy gyerekjáték magányosan a padka mentén hever, mint én, kifeszítve ezen a pompás kereveten.

Citromok az üvegtálban, a teáscsészén madárka dalol. Gyermekemmel tésztát nyújtunk pompás konyhánk asztalán. Mintha egy mosóporreklámból léptünk volna ki, én és a fiacskám. A sütemény mindjárt kész, citromfelfújt a családfő tiszteletére, kandírozott narancsdísszel. A hajam, a testem elkészítve, megrajzolva, mint egy vászonról merengő élettelen arc, úgy meredek a körülöttem lévő álomvilágra. A fiam gyönyörű, és én is az vagyok. Másmilyenek nem is lehetnénk. Aranykalitkába zárt lelkek, púderozottan, illatosan. A konyhánkban pocukorfelleg száll, a torta édes illata most életünk fojtó szaga. Már csak órák kérdése és megérkezik ő. Ó, mennyire ünnepélyes hangulatban telnek azok az órák. Órák, életem mértékegységei. Minél többet számolsz belőlük, annál kevesebbet ér a sárgulni látszó kartonvilág.

A vacsora tálalva. Az uram kezeim szorítja, szerelmesen néz, mint az árva, akit épp ott készülnek hagyni egy idegen küszöbön. Érzi a vesztét, érzi, hogy vége, hogy ennyi volt, nem tudom tovább játszani a szerető feleséget és az aggódó anyát. Kartonból kivágott asszony vagyok, papírmasé anya, könnyen gyűrhető szerető. Papírból van az életem, könnyen bomló, újrahasznosított testem kartonból kivágott férjem mellett fekszik és gyönyört színlel a merev kartonágyban. Üres tekintettel a plafont bámulom. Az órák peregnek, karton életem vége minden egyes perccel közelebb és közelebb. Papírból van a szerelmünk is, könnyen olvadó, megsárgult lap a vágy. Elmúlik minden, mint a tegnapi öngyilkos gondolat.

Reggel aztán nem történt semmi. A férjem még utoljára integetett az ablakból munkába menet. A fiam elvitte a dadus. Visszamentem és mindenem gondosan összecsomagoltam. Semmit nem hagytam magam után. Egy árva hajkefét sem. Mintha itt se lettem volna sohasem. Hogy mi következett ezután? Semmilyen különösebb dolog nem esett meg. Egy pár szerelemmel többet tudhatok ma magaménak. Néhány kaland, amit feljegyezhettem emlékkönyvembe. Kaptam boldog perceket, röpke pillanatokig úgy érezhettem, enyém a világ. Azt sem tudom mondani, megbántam, majdnem belehaltam és bárcsak ne így cselekedtem volna. Tudod mit veszítettem? A fiamat, az egyetlen gyermekemet. Irgalmat és könyörületet.

Szentesi Évi

• kékharisnya

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!