Ma végre leteszem a kardot. Lassan elengedem az erős szorítást, hogy tovább védekezzek. Kiesik a kezemből, a földre hull és én alázattal megadom magam az igazságnak. Az életnek, a szeretetnek, a bennem élő lágyságnak, aki nem akar többé csak erős nő lenni, nem akar úgy erős lenni, hogy azt bizonygatja, fitoktatja, miközben fél is. Miközben tudja, de nem fogadja el az erejét, nem szereti, hanem saját magában is már ellenséget lát.

Ma megértem, hogy néha rosszkor, rossz helyen használtam az erőm, ahogy már azt is értem, hogy ez neked azt üzente, hogy nincs is rád szükségem, tered az életemben. Megértem, hogy nem kell az ellen sem harcolnom, attól félnem, hogy olykor gyengének láthat a világ. Ma felszabadítom a bennem élő leláncolt nőt és lelket, akit én tettem rabbá. Ma megértem, hogy az érzékenységem gyönyörű. Ér és tudni kell néha gyengének is lenni. Ez nem visszaesés, nem kell tökéletességre törekednem, mert így is az vagyok, egy csiszolatlan gyémánt. 

Ma végre megértem, hogy csak rám vár az elfogadásom, csak az én igenlésemre. Arra vár a lelkem hogy gyönyörködjek minden aspektusomban, ahogyan csak képes vagyok megjelenni a világban. Megértem, hogy nem kell választanom ezerarcom közül, csak imádnom és élnem mindet, aki vagyok. 

A nő, aki voltam, aki lenni akartam és aki vagyok, egyszerre lehet az igazságom. 

Ma megértem a világból kapott nemek üzenetét. Megértem, hogy minden nem, azt próbálta elmondani csak, hogy én vagyok az egyetlen és az első, aki nemet mondott önmagára. Belőlem indul ki a nem és az igenlésem átírhat minden korábbi és jövőbeli tapasztalatot. A nemeket én tartom fenn azzal, hogy elutasítom önmagam és csak annak szól, aki nem vagyok, azért, hogy merjek az lenni, aki igazán vagyok. Ma már megértem és megkönnyebbülést, felszabadulást hoz, hogy nem kell továbbra is nemet mondanom önmagamra, nem kell, ha igent akarok élni és tapasztalni.

Ma megértem, hogy nem jobbnak, kevesebbnek, többnek kell lennem, csak pont annak, aki vagyok, maszkok nélkül, páncél nélkül. Belenézni úgy a tükörbe, hogy ma már tudom, élem, szeretem azt, amire csak én vagyok képes, amilyen csak én vagyok, amit én képviselek. Nem rejtegetem, nem szelektálok mi fér a világba ebből és mi nem, büszke vagyok rá, hogy én pont ilyen vagyok és csak magamhoz akarok hű lenni. 

Ma már megértem, hogy butaság volt azt hinnem, hogy hátrányból indulok azért, mert máshogy gondolkodom. Mert attól félek, hogy ha látná mindenki az elmém és lelkem szárnyalását a láthatatlanban, a földöntúli világba, nem értene meg. Nem vagyok kevésbé érdekes, csak mert néha túl komoly vagyok a koromhoz képest vagy mert engem jobban érdekel mit rejt a mélység, mint a felszín. Már nem akarom törni magam senki kedvéért, hogy az igazi énem alá menjek, csak mert valaki nem tudja tartani velem a lépést. Ma megértem, hogy nem én maradtam le. Nem adom el magam a felszínnek, csak hogy beilleszkedjek, hogy átmenjek a gyors teszten, miközben NEKEM a felszín kevés és csak boldogtalanná tesz. Ma már előbb azt kérdezem, nekem te mennyire vagy elég jó és nem fordítva. Olyan áron nem kell, hogy akarj engem világ, ha korlátok közé taszítasz, én repülni akarok, mélységek és magasságok között egyszerre. 

• érzelmek fejlődéslélektan felszabadulás nő önismeret

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!