Nem olyan fából faragtak, aki bármit is könnyen feladna és az élet folyamatosan tanít az alázatra és a türelemre. Megértettem ezeknek a fogalmaknak is a szükségszerűséget és megtapasztaltam már jótékony hatását is.

Tudom, az én kerítésem sem könnyen megmászható és talán pont ezért is kapok ilyen éles szembesítést, de én már szeretnék védtelenül állni bátran, bárki előtt, de főleg előtted. Bontogatom a szárnyaimat.

Akkor most mi lesz, néha integetünk majd egymásnak biztos távolságból? Ráadásul még kicsi is vagyok, ha ugrálok sem érem fel falaid magasságát. Hiszem, hogy a szeretet képes hidat teremteni két ember között, hogy a megértés és az elfogadás, idővel bizalmat növeszthet, de még ezeket a köteleket is elvághatod, ott, a másik oldalon és én végül a szakadékba zuhanok. Ez sem rémiszt már meg, vállalom. Én hiszek benned.  

Mégis, néha azt gondolom, egyszerűbb lenne, abban segítenem, hogy adogassam neked a téglákat, hogy még nagyobbra emeld a biztonsági zónádat, ha neked még erre van szükséged. Ha már kívül rekedtem, legalább hasznossá teszem magam. Hívatlan vendég vagyok, tudom. Miért kopogjak be, ha csak a csend válaszol vagy eleve a "nem vagyok itthon" tábla áll a kapu ajtaján. A falad beteljesíti feladatát. Bármennyiszer indulok el áttörni, végül csak az én mellkasomon keletkezik egy újabb és újabb seb. De ezek idővel begyógyulnak, a szívemet is újjá tudom éleszteni, nem ez késztet keserű feladásra, hanem a felismerés, hogy a falaid túl erősek. Igazából nem akarod, hogy áttörje valaki, neked még jó ott lenni bezárva, még nem elég kényelmetlen. 

Ilyenkor a falaid győznek, tehetetlennek érzem magam, majd elkullogok és beletörődöm a pillanatnyi veszteségbe vagy talán, a soha viszont nem látásba. Akkor is, ha tudom, hogy csak neked van hely a szívemben. Megértettem, hogy a falaidat nem az én feladatom lerombolni, hiszen nem én építettem, azt csak te bonthatod le téglánként, ha már készen állsz rá. Ha már akarod, ahogyan én teszem ugyanezt, a saját falaimmal. Én csak erőt adhatok hozzá, hitet, hogy érdemes még kijönni a napfényre, nem fog megégetni. A távolból szeretettel repeszteni, remélni, hogy egyszer majd felébred a szíved a jeleim fogadására, kimerészkedsz.. és talán még én is ott leszek akkor, a falaidon túl.  

További írásaim itt és itt!

Instagram ITT

• elengedés érzelmek reménytelen szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!