Olyan családban nőttem fel, ahol a Húsvét legalább olyan izgalmak közepette telt, mint mondjuk a MIkulás érkezése. A szüleim eléggé kimaxolták ezt az ünnepet is, mindig volt tojáskeresés, két évente megkockáztatták, hogy talán tudnék gondozni egy élő kisnyulat is (nem, nem tudtam), és 8 éves koromig tartották bennem a hitet, hogy igenis létezik a Húsvéti Nyuszi.

Szerintem egy gyerekkor meghatározó időszaka az, amikor még belefér a gyermeki képzelőerőbe akár egy életnagyságú nyúl létezése is, aki csoki tojást tojik a kertbe. Ezekben az években számomra is magától értetődő volt, hogy a Húsvét vasárnap délelőttöt azzal kell töltenem, hogy összeszedem a kert minden szál gyermekláncfűjét és fészket gyártok belőle. Mert hát mindig ebbe hozta a legfinomabb csokikat a Nyuszi – ugye. Mint már mondtam, volt, hogy élő kis nyuszi is rohangált a kertben, mert apukám többször is elvitt a helyi piacra, ahol saját magam választhattam ki azt a kis tapsifülest, amelyik igazán megtetszett. (Az már más kérdés, hogy két hét múlva rejtélyes körülmények között felszívódott a jószág, és édesapám humorosabb pillanataiban olyan anekdotákkal mulattatott minket, hogy biztosan elugrált a közeli mezőhöz, ahol valószínű egy róka markai között végezte. Kedves emlékek ezek.)

De eltekintve ezektől az apró malőröktől, én igazán szerettem ezt az ünnepi időszakot is. Ám mint minden gyereknél, úgy nálam is el kellett, hogy érkezzen a keserű ráébredés pillanata. És amíg egyeseknél a szülők érzik úgy, hogy most már ideje elfelejteni a nyulakhoz és fehér szakállú öregekhez hasonló lények létezését, addig másoknál a véletlen szüli a lelepleződést.

Abban a bizonyos évben a rokonság is nálunk állomásozott épp, és amíg ők lefoglaltak minket, vagy inkább mi gyerekek őket, addig „A Nyúl” szépen tette a dolgát a kertben. De hát azért 8 évesen már csak hajtja az embert a kíváncsiság, hogy akkor most ez valóban egy óriás mutáns lény e, vagy egy fehér kis szőrpamacs, aki vígan ugrál a kertben és tojja a tojásokat. Szóval amíg senki nem figyelt, kilopództam a konyhába és kilestem az ablakon, hogy megbizonyosodjak a titokzatos lény mibenléte felől. És innentől már gondolom kitalálható a történet folytatódása. Ugyanis NYILVÁN semmilyen kis rágcsáló nem ugrándozott a kertben, helyette anyukám rohangált őrült módjára, keresve a legjobb (vagy inkább legfeltűnőbb) helyeket a temérdek Kinder tojás elrejtésére.

Ha most így visszagondolok, igazán kedves és szeretni való kép lehetett ez, de akkor természetesen egy világ omlott össze bennem. Jött a sírás, meg a hiszti, hogy hol van a Nyuszim, akinek a fészket készítettem, és akit úgy vártam heteken keresztül. Hiába mondták akkor már nekem, hogy ők csak kivételesen „besegítettek” szegény nyúlnak, már rég nem hittem akkor a létezésében. De a tojáskeresés izgalma, az ünnepi készülődés azóta is a legkedvesebb gyerekkori emlékeim közé tartozik, és örülök, hogy viszonylag sokáig hihettem ezeknek a csodáknak a létezésében.

• emlékek gyerekkor Húsvét

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!