Az elmulasztott lehetőségek utcája
- 2025. szeptember 29.
-
Király Eszter
- Komment
Az elmulasztott lehetőségek utcájában bolyonganak céltalanul ők, akik nem tudják elsiratni az utat, amire végül nem léptek rá. Nem léptek rá, mert túl büszkék, és túl gyávák voltak, nem volt bennük elég spiritusz, és szerintük rosszkor voltak rossz helyen. Már nincs erőm, nincs motivációm, mondták, túl sokat csalódtam, és estem pofára, testemen és szívemen hegek sorozata, még egy csalódást nem viselek el, abba már belehalok.
Én megpróbáltam, mindent megtettem, és nem az én hibám. Pufogtatják a kifogás-mondat frázisokat, önvédelmi és önsegítő célzattal, mi másért. Így könnyebb talán elviselni a fájdalmat és a hiányérzetet, talán placebóként egy időre befedik a hideg, magányos, szívbe nyilalló ürességet.
De elég egyetlen, mélyre leszorított emlék erőtlen érintése és összeomlik minden. Ilyenkor megsárgult fotókkal, régen elszáradt virágokkal járkálnak fel-alá újra csak céltalanul, felszakadt hegekkel, a feldolgozatlan, soha el nem eresztett emlékekkel, amit csak földön ülve, méltóságot veszítve lehet elviselni. Az elmulasztott lehetőségek utcájában eldobott és sorsukra hagyott emberi kapcsolatok vannak. Méltatlanul elhajítva, színűket vesztve hevernek ott a földön szürke, alaktalan, funkciót vesztett kavicsként, pedig valaha különleges és dédelgetett igazgyöngyök lehettek volna. Kikerült utakká váltak, elmulasztott érintések és be nem teljesült életek szomorú jelképeivé. Lábak gázolnak át rajtuk, néha megbotlunk valamelyikben, mintha így akarnának csendesen felelősségre vonni, miért is lettek elhajítva annak idején. Ilyenkor felemeljük őket, és egy pillanatra beleveszünk a múlt illatába és fényeibe, visszatérünk oda, ahol olyan forrón, és ösztönösen, feltételek nélkül szerettünk, és így szerettek minket viszont. Ki tudja, mi lett volna, ha... Talán nem is szerettünk eléggé. Az eldobott szerelem úgy pereg ki a szorításunkból, hogy észre sem vesszük.
Úgy tűnik, megszoktuk ezt a beletörődő, örökké sajnálkozó, rezignált, múltidéző állapotot. Nagy ritkán, titokban még sírunk, mert hiszen gyászolunk, de valójában a gyászfolyamat egyetlen stációján sem haladtunk végig, soha nem engedtük el, amit elmulasztottunk. Mondatainkban a mi lett volna, ha már fájdalmas, idegesítő nyöszörgés, de mi csak ismételjük, egyre ismételgetjük a hasztalan mondatot. Az elmulasztott lehetőségek utcájában nehezen megszelídített, a védekező burokból óvatosan kibontott gyermekek is vannak. Akiket szerettek, közel engedtek, de aztán rátették őket a kikerült utak mezsgyéjére. Ezért ők is örök hiányérzettel élik ott mindennapjaikat, emlékeik már halványulnak, emlékeznek egy névre vagy egy hangra, a visszatekintés azonban számukra is késszúrás, azt hitték, felelősek lesznek értük örökre, hogy az arc, amit szeretnek, nem hagyja el őket soha, és a szeretet állandósága és biztonsága örökre velük marad. Nem tudják, mivel betölteni a tátongó, hideg űrt, ezért ők a legszomorúbbak mindannyiunknál.
A tegnapi ölelés ma nem pótolható. Az elmulasztott lehetőségek utcájában meghalt, de soha el nem engedett, és el nem hantolt álmok vannak. Örökké hiányzó érintések vannak, soha meg nem született gyermekek, fel nem húzott jegygyűrűk és el nem táncolt táncok. Meg nem tett lépések, ki nem mondott mondatok, és soha meg nem adott utolsó esélyek. Csak a ma van, és csak a most. Most kell elmondani, és most kell esélyt adni, most kell az ujjára húzni, most kell átölelni, és megtenni azt a bátortalan lépést, most kell táncolni. Mert talán örökre az elmulasztott lehetőségek utcájában bolyongunk majd az emlékeinkkel, örökké lúgként maró hiányérzettel, és a mi lett volna, ha nyöszörgő, lélekölő mantrájával.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez