Az örök élet titka – Alfa Romeo 164

Magyarország, Budapest, 1988. augusztus 27. Hans Friedrich osztrák üzletember kora délutánra ért be a magyar fővárosba. Bosszankodott, hogy lassan haladt, mert csak Győrtől volt autópálya. Ez volt az első útja Magyarországra. Valami magyar Impex vállalattal kellett tárgyalnia másnap. Örömmel és egyben izgalommal fogadta a megbízását cégétől, hogy egy keleti országba kell jönnie. De nem bánta, mert most kapott új szolgálati autót és így ki tudta azt próbálni. Kint 32 fok volt, így az autó automata klímáját kellemes 22 fokra állította. Sajnálattal, vegyes szánalommal nézett a pesti forgalomban araszoló többi autósra, akik letekert ablakokkal próbálták átvészelni a forróságot.

A mellette lévő sávban egy kék Trabant-ból egy 13 év körüli gyerek ámulva nézett át az autójára és a kormánynál lévő apja vállát ütögetve mutatott a mellette elhaladó fehér csodára… „Szegény csórikáim, nem láttatok még ilyet, mi?” – gondolta Hans és egy könnyű gázadással eltűnt a forgalomban.

Az örök élet titka – Alfa Romeo 164 - Autó & Motor - MOBILITY - Alfa 164, Alfa 164 teszt, Alfa használt teszt, Alfa Romea 164 Berlina teszt,

Magyarország, Esztergom, 1988.augusztus 27.

Bence boldogan vette fel magas szárú Tisza sportcipőjét, amit a múlt héten kapott névnapjára. Úgy érezte, hogy nagyon megy az esztergomi piacról származó, répa fazonú márvány farmerjához. A nyolcadik osztályt kezdi szeptembertől és igazán menőnek érezte magát.

Apja már kiállt a ház elé a családi Dacia-val, ami alig 2 éves kora ellenére kissé megfakult piros fényében várta, hogy Pestre induljanak, a közelgő iskolakezdéshez szükséges dolgok beszerzésére. Mindig Dobogókő felé mentek a fővárosba, a 10-es út forgalmát feltartó IFA-kat elkerülve. Nagy melegbe értek a Szentendrei út felől Budára, majd az Árpád hídon át Pestre. A Váci útra fordulva, besoroltak a belső sávba, a sűrű forgalomban. Az autók lassan haladtak előre az olvadó aszfalton.

„Ha a Skodával lennénk, már forrna a víz!” – mondta Bence apja, aki rutinos vezetőként terelte az autót a belváros irányába. Ekkor jobbról melléjük ért egy fehér nyugati autó. Formája semmi másra nem hasonlított az addig látott autókhoz képest. Modern ék alakja futurisztikusnak hatott.

„Nézd, már! Ez milyen autó lehet?”- kérdezte Bence az apját az autó felé intve. Oldalról nem tudták a márkáját megállapítani, de a szélső sáv jobban megindult és látható vált az autó semmi másra nem hasonlító, a teljes hátulján végig futó vörös lámpasora és felette az embléma és egy szám: 164.

„- Alfa Romeo!”– kiáltotta Bence

„- Óh, azok nagyon komoly autók!” – mondta az apja – „- Emlékszem, mikor ’82-ben Rómában voltunk Végváriék delfinszürke Wartburgjával, csak úgy húztak el mellettünk az Alfák! Gyors, erős kocsi mind!”

„- Egyszer lesz ilyen autóm... Alfa Romeo 164” – gondolta Bence, miközben a bécsi rendszámú autó eltűnt a pesti forgalomban…

Olaszország, Piacenza, 1996. november 13.

Salvatore Migorisi korán ébredt. Már évek óta kevés alvásigénye volt. Eleinte próbált altatókat felíratni az orvossal, de az azt mondta, hogy 70 év felett ez már normális, és ennek már húsz éve...

Januárban töltötte be a kilencvenet, de nem érezte még magát idősnek. Reggel 7 óráig már túl volt két ristretto-n. Kényelmesen felöltözött, a ruháját még előző nap kikészítette Maria, aki évek óta társa volt. Mindketten megözvegyültek és az élet egymáshoz sodorta őket. Maria, teljes nevén Bianca Maria Radellini 16 évvel volt fiatalabb. Gyermekük nem volt csak Maria húgának unokája, Gianni nézet rendszeresen rájuk és segített mindenben.

Salvatore kissé izgatott volt. Ma veszi át az új autóját. Mert akart még egy kocsit, egy utolsót. Sokan óvták tőle, hogy ilyen korban már nem biztonságos a vezetés és gondoljon inkább az egészségére. De ő mindig is kerülte és megvetette a kispolgári elvárásokat, nem igazán hallgatott a környezetére. Mindig is szerette az autókat. Nem volt sok, de egy közös volt bennük: mind Alfa Romeo volt. 1900, Giulietta, 1750 Berlina és az Alfetta 2000 Lusso, amelyet most cserél le. Múlt héten el is autózott a helyi kereskedésbe. Egyedül ment, az autóvásárlást férfi dolognak tartotta. Ismerték jól, hiszen évtizedek óta járt hozzájuk. A tulajdonos személyesen fogadta és rövid beszélgetés után az autókhoz invitálta. De Salvatore tudta mit akar. Egy kék szedánt, avagy berlinát, ahogy feléjük hívták. Hamar végignézte a kínálatot, elhaladt a 145 és 146 típusok mellett, kissé lelassított egy 155-ösnél, de ekkor meglátta a mögötte álló Genoa Blue sötétkék metálszínben pompázó 164-es Alfát. „Őt megnézném.” - mondta a direktornak, aki már ki is nyitotta neki a vezető oldali ajtót és Salvatore tudta, hazaérkezett. Beszállt a kék plüssel borított ülésbe, bal kezét végig simította a fa kormányon, jobb kezét a szintén fából készült váltógombra tette és csak ült némán percekig. A menedzser közben lelkesen sorolta az autó adatait, felszereltségét „144 LE-es ikergyertyás könnyűfém benzinmotor, ABS, vezetőoldali légzsák, automata digitális klíma, motoros tükrök és ablakok, 15 colos könnyűfém kerekek, sztereo rádió a hátsó szélvédőbe integrált antennával, teljesen galvanizált karosszéria, 504 literes csomagtartó…”

„Megveszem.” – mondta Salvatore. Nem akart az ilyenkor szokásos alkudozásos játékban részt venni. Tudta az árát, megvolt rá a pénze, kellett neki az autó. A nyolc éves Alfetta beszámításánál is elfogadta a kapott ajánlatot, pedig tudta, hogy sokkal többet ér az autó a kínált árnál. A papírmunka elvégzése után a tulajdonos személyesen kísérte ki az autójához. „Akkor várunk a jövő héten!” – búcsúzott…

Olaszország, Piacenza, 2020. február 1.

Francesco Palloro a RAI hírműsorát nézte az irodájában lévő tévéjén, ahol a koronavírus terjedéséről beszéltek megint. „Mi ez az őrület?” – mondta félhangosan, pedig egyedül volt az épületben. Régóta volt a szakmában. Kis használtautó kereskedését még a nyolcvanas években nyitotta a város külső részén. Közepes kategóriájú autókkal foglalkozott, kis haszon nagy forgalom elvét követve. Többnyire a helyi lakosok jöttek hozzá autót venni vagy eladni, de az internetnek köszönhetően az ország minden részéről is voltak ügyfelei. Még külföldről is.

„- Pronto!” – szólt a megcsörrenő telefonba. „- Igen, megvan még az Alfa! Bizományban van nálunk. Igaz, több mint 20 éves, de jó állapotban van, mindene működik, rozsdamentes, nincs benne 150 000 km sem! Valami öreg emberé volt korábban… De, most tényleg!” – csodálkozott, hogy ilyen hamar hívták már az autóra, mivel sok jót nem ígért a középkorú Gianni Fizzonénak, aki elhozta hozzá a 24 éves kék Alfa 164-et.

„- Ilyen autókat már nem nagyon vesznek az emberek, de majd meglátjuk.” – mondta neki, miközben az eladó mesélt valami történetet egy tavaly elhunyt 97 éves nagynéniről akitől, ő, mint egyetlen rokon, megörökölte az autót. A néni előtt a papáé volt az autó, ki szintén igen szép kort, 101 évet élt meg!

„ - Nocsak, megvan a hosszú élet titka! Az Alfa Romeo 164!” – mosolygott magában Francesco.

A telefonáló olaszul kifogástalanul beszélő hölgy elmondta, hogy ő egy magyar ügyfele megbízásából érdeklődik az autó felöl. Kért, még további adatokat, fotókat az autóról és ígérte, hogy jelentkezik hamarosan.

És így is lett. A közvetítő egy nap múlva hívta, hogy a megbízója megvenné az autót.

„- Madonna! Bátor ember, aki így vesz autót! Hogy hívják az illetőt, hogy ki a papírokat kitudjam állítani? – kérdezte Francesco

„– Bence T..., szállítási cím: Budapest. Született Esztergom, 1975….” – diktálta az ügynök.