És akkor mi van?

Hogy az emberiség miért is jutott pontosan abba a fojtogató élethelyzetbe, hogy állandóan felemészti a szorongás, a pánik, és minden “jó”, ami ehhez csak társulhat? Sok okfejtés született már ennek kapcsán. A nagy hajtástól kezdve, a túl szigorú követelményrendszeren át, számos tényezőt említhetünk.

Arról viszont nem esik szó, miért nem teszünk fel egy egyszerűnek tűnő, mégis jelentős hatalommal bíró kérdést. Avagy: “És akkor?” Tény, hogy jómagam, és sokan mások is, a karantén alatt tapasztaltuk meg igazán, milyen az, amikor a pánik, a szorongás és az állandó félelem karöltve csücsülnek a vállunkon, de ez a kollektív, mardosó betegség, régebbre nyúlik vissza.

Korábban csak hallomásból ismertem ezt a problémát. Aztán én is megtapasztaltam, milyen az, amikor az ember sehogy se látja egy dolognak a végét. Amikor minden kilátástalan, reménytelen, annak ellenére, hogy más intenzitású pszichés gondokkal küzdünk mind. Egy vizsga miatt, ami még el sem érkezett, egy interjú, egy munkahelyváltás, egy kapcsolat megszakítás, egy beteg szerettünk gondozása. Minden problémát tiszteletben kell tartani, minden problémának van létjogosultsága, bármennyire is idegesíthetnek téged olykor.

Azt kell mondjam szerencsések azok, akik hírből sem ismerik, milyen érzés ez, de ettől függetlenül nem korrekt a többi ember küzdelmes, sokszor fájó életútját destabilizálni megvető megjegyzésekkel, és a méricskélő tekintetekkel. Hidd el, ez több puszta nyafogásnál.

És akkor mi van? - - - életszemlélet, megfelelési kényszer ellen, önmardosás, szorongás,

Szóval egyszer, amikor úgy éreztem, tényleg minden a feje tetejére állt, és csak soroltam mi mindentől félek, mi nem fog sikerülni, az én drága nagymamám így szólt: “És akkor? Mi van akkor, ha nem sikerül? Majd megpróbálod újra. Teszel érte minden nap, sikerülni fog.”

Igaza volt. Mondom ezt úgy, hogy a mai napig szorongok, és kétségek tömkelege munkálkodik bennem. Természetesen vannak élethelyzetek, melyekben sem erőnk, sem lehetőségünk nincs azt kérdezni magunktól: “És akkor?”. De a hektikus napok forgatagában, tudván, hogy harcolunk a céljainkért, saját magunkért, egyszóval: az életünkért, igenis jogunk van megállni, és feltenni ezt a kérdést.

Vége szakad az életnek? Kevésbé leszünk értékesek, ha nem minden alakul úgy, ahogy mi elterveztük? Biztosan nincs több esély? Vagy más út? Van másik út. Valamilyen úton-módon, mindig kell lennie.

Ha csak egy percre is, de állj meg néha, és tedd fel a kérdést: “És akkor?”

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!