Megint az élet dobott nekem egy témát, ezért valódi gondolatok jönnek, nem egy fantasy regény első fejezete. Kezdem talán azzal, hogy van az úgy néha, hogy azt érzi az ember megtalálta végre az igazit. Nem történik semmi különleges, csak a lelkünk becsönget az agyunkba és egyszerűen bedobja a táskáját, mint a sulisok iskolakezdéskor az osztályterembe. Aztán telnek, múlnak a napok, a hetek és rájövünk, hogy egyedül élni mennyire más, mennyire elszoktunk tőle, hogy életünk egy-egy mozzanatát „meg kell” osztanunk valakivel. Az egyikőnk pl az életének párkapcsolati szempontból egy nehéz időszakának végén jár, építkezik és utálja a munkáját, míg a másik egy betegség után lábadozik, költözés után próbálja az életét rendbe tenni, egy beteg idős anyukával a hóna alatt.

Rosszkor, rossz időben, rossz helyen, mondhatjuk egyfajta ideológiát gyártva a különbségekből adódó gondjaink elemzésekor, pedig a valódi problémáink forrásai nem ezek, nem túlterheltek vagyunk, hanem szimplán annyi, hogy elfelejtettünk valamit az egyedüllétben, nem figyelünk a másikra, mert belefáradtunk a sok megfelelésbe ezen az úton. Elfelejtettük, hogy a másik is egy érző lény, vannak gondjai, néha békén kell őt hagyni, mert lehetséges, hogy nem egy impulzív kommunikációra vágyik, hanem csak arra, hogy pl csöndben betakarjuk egy pléddel. Nem figyelünk egymásra, mert a saját problémáink felemésztenek bennünket, lassan de biztosan kitörlődnek a szótárunkból a tolerancia és alkalmazkodás szavak, helyettük felerősödött az elvárás és az önérzet. Megpróbálom tehát összeszedni az érzéseimet és gondolataimat, majd úgy megfogalmazni, hogy ne csak egy „kitudja hányadik” ugyanolyan okoskodás legyen belőle, hanem egy pici útmutató inkább azoknak, akik egyedül élnek, még ha kicsit vékonyka is a megvalósítható gondolatmenet benne.

Ne törekedjünk arra, hogy minden időnket és erőforrásainkat a másikhoz való alkalmazkodásra fordítsuk mindaddig, míg saját magunk körül nem tettünk rendet…

Sokan úgy élik meg az alkalmazkodást a másikhoz, mint egyfajta börtönt, melyben csak egyre mélyebbre süllyedünk a posványban. Pedig a valóságban egy kiegyensúlyozottan élő ember, ezt nem így éli meg, hanem balanszot tart, amikor erősebb az egyik, vagy a másik történés, nem lehet kibillenteni egy-egy konfliktussal. Az ilyen ember nem éli meg traumaként azt, ha a másikhoz hosszabb ideig kell alkalmazkodni, mert ő „rendben van” és ebből a rendből tud adni a másiknak is, képes támogatni egy nehéz helyzetben is.

Törekedjünk hát arra, hogy elsőnek legyen rendben a saját életünk, mert így ezerszer könnyebb lesz párkapcsolatot felépítenünk, alkalmazkodnunk és elfogadnunk az ezzel járó változásokat. Aztán itt van a „sebesség” kérdése, azaz step by step, vagy száguldjunk és habzsoljuk az új kapcsolat által generált ízeket? Szerintem a jó döntés a lassú, de nem cammogó üzemmód, így képesek vagyunk sokkal jobban megfigyelni a másik rezdüléseit, könnyebb begyógyítani így a régi sebeket is. Persze az a fránya ego könnyen csiklandozhat bennünket ilyenkor, azaz ha képesek vagyunk jól alkalmazkodni egy kapcsolatban, elfelejthetjük majd saját magunk érdekeit, vágyait előtérbe helyezni, ez pedig könnyen létrehozhat egy érzelmi paradoxont bennünk. A megoldás pedig baromira egyszerű, hiszen az ego-t könnyű alakítani, csak a védő mechanizmusainkat kell kicsit leszerelni, mint egyfajta SALT egyezmény utáni tennivalókat.

Yoda mester idézetével élve, “Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!”

Az egyik legjobb és legéletszerűbb mondás, szinte már fájdalmasan tökéletes. Ne próbáljuk meg azt, hogy majd sikerül-e a másikhoz alkalmazkodni, hanem egyszerűen döntsük el az elején, hogy képesek vagyunk e rá, vagy sem. Nem olyan bonyolult egy felelősségteljes döntést hoznunk, saját magunk jellemének ismeretében. Ne játszunk a másik érzelmeivel, ne rúgjunk még egye bele, egy rakás csalódás után. A belső hangunk tudja erre a kérdésre a választ, nem kell hozzá főiskolai diploma. Persze van az úgy, hogy testünk nem bírja féken tartani a vágyat és magasról tesz rá, hogy a következmények nem éppen vidámak és könnyen összetörhetjük ezért a másik szívét. Ebből aztán gyűlölet lesz, fájdalom, majd tettek követhetik ezt az egészet, melyben mi is megsérülhetünk. Ezért én azt mondom, hogy ha nem állunk készen alkalmazkodni a másikhoz, illetve magához a kapcsolathoz sem, vagy egyszerűen képtelenek vagyunk rá, ezért, vagy azért, de a sors utunkba dobott egy olyan embert, aki nem egy szimpla egyéjszakás kalandra vágyik, mondjunk inkább nemet a lehetőségre! Így elindulhatunk azon az úton, ami lehetséges, hogy elvezet majd bennünket oda, hogy érzelmileg magasabb szintre juthatunk, sőt így mi magunk is védettebbek leszünk az olyan érzelmi „ragadozókkal” szemben, mint amilyenek saját magunk voltunk eddig, bár lehetséges, hogy nem is tudtunk róla, szimplán csak vizuálisan érzékeltük az áldozataink ízét…

• alkalmazkodás férfiszemmel párkapcsolat stylemagazin férfiszempont

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!