Filmajánló: A mackó (The Bear)

Motivációs előadók, önjelölt bölcsek, konyhafilozófusok és sufnis életvezetők sora szórja magából a maszlagot munkamorálról, kapcsolati problémák megoldásáról, anyádék hibáin való túljutásról, megbocsátásról, konzisztenciáról, kitartásról. Arról, hogy kell a feladatainkat a legnagyobb odaadással végezni, hogy "kiérdemeljük a szombatokat".

Aztán szembejött ez a sorozat. Jó ideig hezitáltam, hogy belevágjak-e, még azt sem néztem meg, miről is szól. Csak egy konyhai kötényben, rezignált ábrázattal ácsorgó srácot láttam. Mondom biztos megint valami, saját fülébe súgdosó, a kaját a parnasszuson gyártó, szédült gasztro-vallásos séf litániája lesz. Valahogy nem kapott el a vágy, hogy belecsapjak. De aztán éreztem, hogy valamiért mégis helyet kíván csinálni magának a fejemben, úgyhogy csak nekiálltam. Őszintén mondom, mostanában kevés olyan sorozat van, amire rá tudnék kattanni. Ez ilyen.

Mondom is, hogy miért. Nem csak amiatt, mert a kezdetektől lüktet a feszültség a karaktereket között. Ahogy munka kapcsán új helyen kezdesz, nem tudsz a világon semmit az ott lévő emberekről. Az energiájukat a magad szintjén mégis képes vagy "befogni". Itt is tudod, hogy valami nagyon cinkes dolog van a háttérben, de nem érted az elhallgatás okait. Csak sodródsz a fájdalmak, a düh, a kilátástalanság hullámain. De valahol mégis felsejlik a parton váró jutalom.

Közben tudod, hogy elvileg a gyönyörködtetés céljával készülő ételeknek örömet kellene okoznia mind a készítőnek, mind a fogyasztónak. De valahogy ez az egész eleinte kilátástalannak tűnik.

Carmy (Jeremy Allen White) egy családi tragédia miatt jön vissza a "gasztronauta" világhódító útjáról, áll be a családi bizniszbe, hogy próféta legyen a saját hazájában. Miután bezsebelte a legnagyobb elismeréseket a világ kulináris hatalmaitól. Sejteni lehet, hogy otthon nem ez várja. De a valódi remény ereje csak a reménytelenségben mutatkozik meg.

Ahogy telik az idő, jönnek az újabb és újabb részek, egyre közelebb kerülsz a karakterekhez, amit mégis nehezen veszel észre. A főhősünk megismerése a legkeményebb dió. Mélyen húsba vágó konfliktusok, erős drámai vonal, kemény gyomrosok, néha humoros pillanatok. És később feltűnik benne az egyik kedvencem, tipikus kiegészítő karakter, akit korábban nagyon nem bírtam, ő pedig Jon Bernthal. Iszonyú erős jelenléte van a képernyőn.

Nézzétek meg, ha még nem volt hozzá szerencsétek. Két évad van készen. A Disney-n fut. A Rotten Tomatoes-on 99%-on áll, elég nagyot megy. És elvileg készül a harmadik évad is. Én nagyon várom.

További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Kántor István

Nem vagyok Krúdy. És Bukowski sem. Habár mindketten szerették a hagyományos és kissé avítt vendéglátóhelyek szolgáltatásait más és más korokban és földrajzi egységben, egy dolog mégis összeköti őket. Na jó, kettő. Az egyik, hogy mindkettejüket szeretem. A másik, hogy vákuumszerűen magába rántó egyszerűséggel és mélységgel élték meg a zsigerien emberit, és ugyanígy adták is vissza. Ilyen vagyok én is. Néha karcos, olykor kicsit gyermeki, máskor talán keményebb. Ez mind igaz rám. És hogy mit fogok közölni, majd adja a stílust. De egy bizonyos: a véleményemet, gondolataimat nem szándékozom megfeleltetni valami előre gyártott elvárás-halmaznak. Írok filmajánlót, gyerekkori sztorikat, vagy csak reakciókat a körülöttem veszett zajjal dübörgő világ hangjaira. Férfi vagyok. Közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz. És közelebb az éghez, mint a földhöz. És amíg vannak szárnyaim, egy-két lehulló tollamat a tintába mártom...