Azt mondják az igazság fáj. Ugyanakkor a hazugság mégis kegyetlenebb. Talán, ha különbséget tudnánk tenni e két fajta fájdalom között, akkor megkönnyítenénk a saját helyzetünket.

Amikor valaki olyat kapunk hazugságon, aki sokat jelent nekünk, akkor a bizalom, mint olyan, alapjaiban megrendül. Minden kapcsolatunkat ugyanis a bizalom határozza meg. De vajon mi a helyzet azokkal a hazugságokkal, melyekkel mi áltatjuk saját magunkat? A magunkkal szembeni bizalmas kapcsolat ilyenkor is megkopik?

Mi van akkor, ha szembenézni az igazsággal sokkal fájdalmasabb, mint időnként belehazudni a saját szemünkbe? Mert amikor az érzéseink elvisznek minket, akkor képtelenek vagyunk meglátni azt, amit valójában, legbelül már régen tudunk. Beindul ösztönösen a védelmi rendszerünk, és menteni próbájuk a menthetőt. Azt, amiben hitünk volt, vagy éppen azt, ami fontos volt számunkra.

Egy év négy hónap. Ennyi ideig hazudtam azt magamnak, hogy még mindig van lelki kapcsolatom a régi szerelmemmel. Ennyi ideig mondtam azt magamnak, hogy a körülmények nem számítanak. Ennyi ideig hitettem el önmagammal azt, hogy a cselekedetei mögött mindig van mentség, és bármennyire tűnik kívülről az egész úgy, hogy ennek már réges régen vége, én még mindig hittem abban, hogy az ajtón való ki és besétálása indokolt. Sőt nem csak, hogy indokolt, de azért van így, mert még mindig egymáshoz tartozunk.

Ha a lelkem mélyére néztem, tudtam, hogy ez már régen nincs így. Tudtam azt, hogy valahányszor igazán szükségem volt rá, ő már rég nem volt mellettem. Mégis el akartam hinni, hogy jó oka van arra, hogy ne legyen ott, amikor kellene....

Hazudtam magamnak. Mert az igazság elfogadása túlságosan fájdalmas volt számomra.

Ezért inkább egy szépen csengő buborékot építettem fel magamban, magamnak. Így volt könnyebb. Így volt elviselhetőbb ez, a lelkemhez egyáltalán nem illeszkedő fájdalom. De, ha a hazugságot mindig elítéljük úgy, mint rossz dolog, akkor vajon az önmagunkkal szemben elkövetett hazugság felett miért hunyunk mégis szemet?

Azt hiszem, először meg kellett értenem azt, hogy miért is félek annyira az igazságtól. Szembenézni az igazsággal azonban csak az első lépése annak, hogy egyszer képesség váljunk úgy élni az életünket, hogy abban nincs félelem. Mégis talán ez az a lépés, ami dönt arról, hogy a jövőnket miként fogjuk leélni. Bármennyire fájdalmas mégis bele kell fordulnunk abba az átmeneti lélegzetvisszafojtott állapotba, ami csak addig tart, amíg fel nem dolgozzuk ezt.

Ezek a mellkasomra nyomódó érzések azok, amiket ösztönösen löktem odébb magamtól. Mert pánik volt bennem. Félelem és gyomorgörcs, ami nem engedett kikapcsolni. Az agyam, mindig készenlétben állt, a lelkem viszont nem tudta tartani az ütemet. Ma már tudom, hogy az igazságot elviselni sosem egy pillanat műve. Egy folyamat. Amit most még görcsös kézzel, de végig tudok csinálni. És idővel, talán idővel tényleg úgy tudom befogadni majd, hogy már nem szorít a belső hang és nem feszülök meg minden egyes olyan pillanatban, amikor tudom, magam elől rejtegetettem azt, ami mér rég nyilvánvaló.

• érzések hazugság lélekhangok önszeretet őszinteség szembenézni az igazsággal

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!