Héjanász-tánc

Miért van, hogy kapcsolatainkat csak kétféle módon kategorizáljuk? Azonnal felcímkézzük és bedobozoljuk, gondolatban készítünk egy jó és egy rossz emlékdobozt, és elégedetten hátradőlve időnként nassolunk a régen elmúlt és eltemetett szerelmek emlékdobozából, mintha csak különleges vagy éppen bizarr ízű bonbont kóstolnánk újra és újra.

Valamilyen régi, nagyanyáink által tanított beidegződés szerint, a párkapcsolati csendek és a veszekedésmentes, hullámvölgy nélküli időszakok jelzik erőteljesen a tökéletes szeretetkapcsolat mibenlétét. Ezekre pakoljuk a voksot, ha válaszút előtt állunk, hiszen mindannyian nyugalomra, csendre, és békeszigetre vágyunk, végállomásra, ahonnan egyetlen villamos sem megy tovább. Beállunk a kopott remízbe, és csak abban reménykedünk, hogy nem állítottuk magunkat vakvágányra. Mi sosem veszekszünk, állítjuk büszkén, öt, huszonöt, ötven éve, egyetlen hangos szó sem hangzott el közöttünk. De szép is ez az idilli világ, hiszen párkapcsolatunk, házasságunk tarka rétjén mókusok és őzikék isznak az örök szerelem forrásából, fejünk felett pedig a boldogság kék madara kering felszabadultan.

Az ilyen típusú kapcsolatban létezik egy domináns egyed, ez legtöbbször az alfahím, és létezik egy behódoló, elfojtó, saját belső feszültségét örökre mélyre szorító női lény, eleinte csak pszichoszomatikus tünetekkel, később teljes, beletörődő rezignáltsággal. Az ilyen kapcsolatok, házasságok úgy élnek túl egy egész emberöltőt, hogy az elnyomott fél sosem mutathatja meg igazi szép arcát, nem csillogtatja meg egyéniségét, és egyszer sem vág földhöz egyetlen tányért sem. Hanem e helyett mit tesz? Szépen belebújik a számára jó előre elkészített feleségjelmezbe, és a domináns férfiegyed addig gyakoroltatja vele a szövegét, amíg végérvényesen bele nem hajtja a fejét a jelképes kalodába.

Aztán léteznek valóban egymás húsába tépő, héjanász-kapcsolatok. Ezeket hajlamosak vagyunk azonnal a működésképtelen címkéjű emlékdobozba pakolni, ám ha megkóstoljuk azt a bizonyos bonbont, rájövünk, hogy semmi nincs ennél édesebb. Az íz különleges, hullámzó és meglepetésekkel teli. Abba sem akarjuk hagyni. Két erős egyéniség csap össze lépten-nyomon, nem létezik bántó csend, vagy elfojtás. A százszor tört varázs újra és újra darabokra törik, aztán ott találjuk magunkat az éj csöndjében, ahogyan suttogva, csillogó szemmel, egymásra figyelve ragasztgatjuk gyöngéden szerelmünk szépséges üveggömbjét.

Beszélgetünk. Már túl vagyunk a héjanászon, hátadon a körmeim nyoma. Ha elhagytál volna, addig kiabálok utánad és járkálok körbe-körbe az élet mély erdejében, amíg vissza nem húzlak magamhoz. Mert te is ugyanezt akarod. Nem tudjuk biztosan, de mintha állatszelídítők lennénk. Egymást idomítjuk, formáljuk, betörjük, mintha csak vadlovak lennénk. Akiknek nincs elegendő kitartása, az hamar feladja az ilyen játékot. Bepakolja a másikat a lúzer dobozba, és vágyakozva nasizik az emlékekből. Ha elég erős a szerelmünk azonban, egy napon arra ébredhetünk, hogy megtanultuk egymást.

A vihar elmúlt és néhányszor igaz, hogy úgy tűnt, mintha földrengés pusztította volna el a kapcsolatunkat, mindezek ellenére a mellettünk fekvő férfi, még mindig csodalénynek tart minket. Túl szép, hogy igaz legyen? Igaz, és ezért szép. Mert egyikünk sem veszítette el igazi egyéniségét, nincs domináns és nincs behódoló. Ellenben hosszú tanulási folyamat van, erőteljes kötődés és egy döntés, ami mindent felülír. Az, hogy ő kell. Senki más.

Király Eszter

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!