Introvertált vs. extrovertált

Az saját tapasztalatom az, hogy nincs a két személyiség típusban véglet. Nem mondanám csak introvertáltnak magam, mert az életem egy-egy területein jól tudok működni extrovertált jellemzőkkel, vagy helyzetektől függően vagyok ilyen és olyan is, de tény, hogy nagyobb részben introvertált személyiségtípusba sorolnám magamat. Ugyan így ismerek olyan extrovertált személyt is, aki bizonyos helyzeteket, vagy életének egy-egy területeit inkább introvertáltan működteti.

Én is sokáig azt gondoltam, hogy baj van velem, amíg nem ismerkedtem meg az introvertált személyiség jellemzőivel. Alapvetően jól éreztem magam, hosszú ideig fel sem tűnt ez a másság, de idővel a környezetemből visszatükröződő meg nem értettség egyre inkább nyomasztott. Gyermekként nem volt ennyi kötelező köröm az extrovertált világban, hogy feltűnjön számomra, vagy mások számára, hogy mások az igényeim. Aztán a munkám során, ahol emberekkel aktívan kell kapcsolódnom, egyre jobban jelentkeztek a kimerültség tünetei. Nagyon nehéz volt lelkiismeret furdalás nélkül megvédenem, kiharcolnom az ÉN IDŐMET, ami, ha nincs meg, egyszerűen használhatatlanná és frusztrálttá válok. Kellemetlen volt a barátaimnak, családtagjaimnak magyarázkodnom, hogy miért van szükségem magamra, és miért nem tudok több időt velük tölteni. Fárasztóan és szorongóan hatottak rám az olyan kérdések, mint a “- Minden rendben van? Olyan csendes vagy ma?” egy társaságban, mikor éppen a lehető legnagyszerűbben voltam.

Félreértették mély, szemlélődő odafigyelésemet a körülöttem lévők, pedig sokkal őszintébben figyeltem mindenkire, anélkül, hogy a figyelem középpontjában csak fecsegjek, mert mások ezt várnák el tőlem. Mindenki tudja, hogy milyen idő van kint, értelmetlennek tartom, hogy ezért energiát adjak le magamból, nem felsőbbrendűségből, csupán azért, mert nem megy, jobban mondva nem szívesen nyitom ki a számát, ha a mondandóm nem olyan lényeges. Előfordult az is, hogy olykor mégis irigykedve szemléltem mások könnyedségét, hogy mennyit képesek beszélni mindenről, máskor felelőtlennek gondoltam, hogy boldog-boldogtalannak nyitott könyvként tárulkoztak ki pár órás ismeretség után. A felszínes, hétköznapi társalgást egyáltalán nem éreztem valódinak, mélynek, és főleg nem őszintén érdeklődőnek. Pontosan azért van szükségem elhatárolódásra, hogy a számomra fontos személyeknek ez után teljes, őszinte érdeklődéssel, figyelemmel ott legyek. Ha én megkérdezem, hogy hogy vagy, azt nem azért teszem, mert ezt illik, vagy hogy kitöltsem a köztünk lévő űrt, hanem, mert igazán fontos vagy. Komolyan fárasztott a sok felesleges információ, ami úgy szívta az aksimat percek alatt, mintha 10 alkalmazást futtattam volna egyszerre a telefonomon. Persze az ember nem lehet mindig komoly, és ez nem is erről szól, én is beszélek hétköznapi dolgokról és imádok játszadozni, bolondozni is a hozzám közel állókkal, de az általános témáktól őszintén be is vallom, hogy hamar le is merülök, nem serkent szellemileg, furcsa mód több energiát vesz el belőlem, egy introvertáltat mélyebben kell lekötni és akkor erőre kap.

Nem könnyű ezzel a személyiségjeggyel együtt élnie magának a személynek sem, lehet csak azért, mert jelenleg extrovertáltabbaknak kedvez a társadalom. Párkapcsolat szempontjából extrán hátráltatva érzem magam, hiszen az instant korszakában kevés embernek van türelme a felszín mögé nézni, és hagyni, hogy fokozatosan megnyíljak, közelebb engedjem a másikat. Pedig a kulcs nálunk a nyíltság körébe a bizalom, az őszinte figyelem és a türelem.

Egyáltalán nem baj, hogy különbözünk, és más-más módon érezzük magunkat otthon, vagy máshogy vagyunk elemünkben, mástól szárnyalunk, más az igényünk, csak legyen bennünk hajlandóság megérteni egymás különbözőségét mielőtt tévesen ítélkezünk. Legyen bennünk elfogadás és tisztelet egymás iránt, különbségeink erényeire koncentráljunk, és ne a szakadékra. Senki sem kevesebb vagy több a másiknál.

További írásaim itt és itt!

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!