KOVÁCS GÁBOR, a tenor akit nem lehet nem észrevenni…
Kovács Gábor operaénekes, jóképű és karizmatikus tenor, aki nemcsak kivételes hangjával, hanem közvetlen, szerethető személyiségével is könnyedén elbűvöli a közönséget. Pályájáról, színpadi bakikról, titkos szenvedélyeiről és a zene mögött rejlő emberi pillanatokról mesélt.
Emlékszel arra a pillanatra, amikor először álltál színpadra? Mi járt akkor a fejedben?
Igen, emlékszem rá. Budapesten történt, egy musical gálán léptem először színpadra élesben. Olyan izgatott voltam, hogy a mikrofont két kézzel kellett fognom, mert remegett a kezem és a lábam is, mintha egyszerre táncolna bennem a félelem és az izgalom. Abban a pillanatban minden nagyon élénk volt: a fények, a zene, a közönség lélegzete… és közben csak arra gondoltam, nehogy elájuljak a dal végére. Mégis, valami mélyen bennem azt súgta: jó helyen vagyok.
Volt már olyan vicces vagy kínos baki a színpadon, amit ma már nevetve mesélsz?
Igen, volt már olyan kínos pillanatom a színpadon, amin ma már jókat nevetek. Talán a legemlékezetesebb egy-két éve történt, amikor a Helyiség kalapácsa című előadásban játszottam ,épp a romantikus kántor szerepét. A karakterhez egy ragasztott bajusz is járt, ami már önmagában is kihívás volt, mert folyamatosan csiklandozta az orromat éneklés közben. De ez még csak a kezdet volt! A bajusz ragasztója ugyanis nem bírta végig az első felvonást, és szép lassan elkezdett leválni. Onnantól kezdve minden energiámat arra kellett fordítanom, hogy valahogy a helyén tartsam, anélkül, hogy a közönség bármit is észrevegyen. A belső küzdelem: bajusz kontra színész – elég epikus volt. Ma már nevetek rajta, de akkor nagyon komolyan vettem a dolgot – hiszen a bajusznak is nagy szerepe volt a karakter megformálásában!
Szoktál izgulni fellépések előtt, vagy teljesen otthon vagy a reflektorfényben?
Természetesen szoktam izgulni, én alapvetően egy izgulós típus vagyok. Az előadás előtti percekben bennem is ott dolgozik a feszültség, de ez az izgalom mindig csak addig tart, amíg el nem hangzik az első hang a számból. Onnantól mintha minden kisimulna bennem: átadom magam a zenének, az érzéseknek, és annak a pillanatnak, amit a színpad jelent. Ilyenkor már csak az a fontos, hogy a közönségnek a lehető legjobb formámat adjam. Az izgalmat felváltja a fókusz és az öröm, hogy ott lehetek – teljes szívvel, teljes jelenléttel.
Mennyire élsz fegyelmezett életet, vagy néha belefér egy pizzás este és hajnalig tartó beszélgetés?
Nagyon szeretek társaságban lenni – számomra az egyik legnagyobb öröm, amikor a környezetemben lévő emberekkel leülhetünk egy jó beszélgetésre, nevetésre, és persze pizzázásra! A pizza egyébként is nagy kedvencem – ha tehetném, minden este beleférne. Otthon is szívesen sütök saját készítésű pizzát: dagasztok tésztát, előkészítem az alapanyagokat, és a kis pizzasütőmben ropogósra sütöm. Ezek az esték mindig különleges hangulatot hoznak.
A hajnalig tartó beszélgetéseket is nagyon szeretem – van valami varázsa annak, amikor az idő megáll, és csak a szavak, a gondolatok visznek tovább. Viszont csak akkor engedem meg magamnak, ha tudom, hogy másnap nem vár rám színpadi szereplés vagy komolyabb feladat. Számomra fontos, hogy a közönség mindig a legjobb formámat lássa, ehhez pedig kell a pihenés és a fókusz.
Úgyhogy igen, próbálok fegyelmezett életet élni – de nem rideg szabályok mentén. Inkább úgy mondanám: tudatosan figyelek arra, mikor van itt az ideje a munkának, és mikor a felszabadult pillanatoknak. Mindkettőre szükség van ahhoz, hogy igazán jól érezze magát az ember a bőrében.
Volt már olyan szerep, ami annyira megérintett, hogy nehezen tudtál kilépni belőle a színpad után?
Nem tudnék egy konkrét szerepet kiemelni, ami után nehezen tudtam volna kilépni a karakterből, mert számomra minden egyes színpadi pillanat mély nyomot hagy. Legyen szó egy előadásról, koncertről vagy akár egy oratorikus műről – minden fellépés erőteljesen hat rám. A színpadon nemcsak jelen vagyok, hanem teljesen átadom magam az adott zenének, a szerepnek, a közönség figyelmének. Ez az élmény bennem marad az előadás után is – él tovább, lüktet, dolgozik bennem.
Ezért is van, hogy a fellépések után szeretek egy kicsit elcsendesedni, magamban lenni, és átgondolni mindazt, ami történt. Ilyenkor újraélem az impulzusokat, az érzéseket, amiket a színpadon kaptam – akár a zenéből, akár a közönségből. Ezekből az élményekből táplálkozom, és energiát gyűjtök a következő megmérettetésre. Számomra a színpad nemcsak egy hely, ahol teljesíteni kell, hanem egy olyan tér, ahol mély kapcsolatok születnek – a zene, a közönség és önmagam között.
Mi volt a legmeglepőbb dolog, amit egy rajongód mondott vagy tett?
Bár az előadások után inkább magamba szoktam húzódni, időt szánok arra, hogy átgondoljam az est élményeit, egyszer mégis volt egy nagyon különleges pillanat, amit sosem felejtek. Egy alkalommal az öltözőben kopogtatott be egy kisfiú a szüleivel. Bemutatkozott, és nagyon kedvesen gratulált az előadáshoz. Elmondta, hogy mennyire tetszett neki, amit a színpadon láthatott.
Ez a találkozás nagyon megható volt számomra, mert úgy érzem, fontos, hogy már fiatal korban megmutassuk a komolyzene szépségét és értékét. Egy ilyen apró gesztus is arra ösztönöz, hogy továbbra is teljes szívvel álljak a színpadra, és példát mutassak a fiataloknak. Hiszen a művészetnek az a feladata, hogy hidat képezzen generációk között, és segítsen megszerettetni a klasszikus zenét minden korosztállyal.
Otthon is szoktál énekelni, vagy inkább csend és pihenés?
Természetesen otthon is szoktam énekelni – főként, amikor készülök egy közelgő előadásra vagy koncertre. De számomra a felkészülés nem pusztán a hangképzéssel kezdődik. Mielőtt egyetlen hangot is kiénekelnék, előbb mindig a művet próbálom megérteni: mit akart kifejezni a zeneszerző? Milyen érzelmeket, gondolatokat rejt magában a darab? Ez az értelmezési folyamat nálam legalább olyan fontos, mint maga a hangi gyakorlás.
Az igazi éneklés, a technikai munka inkább a próbateremhez kötődik – otthon inkább a lelki, belső előkészület zajlik. Szeretem megadni az időt annak, hogy egy mű „megérkezzen” hozzám, és amikor már érzem, hogy kapcsolódtam vele, akkor kezdem el felépíteni a hangon keresztüli kifejezést is.
Otthon tehát nem állandóan zene szól, és nem minden perc gyakorlás – a csendnek, az elmélyülésnek ugyanúgy helye van. Hiszem, hogy a jó előadás nemcsak technikából, hanem belső tartalomból születik. És ehhez idő, figyelem és türelem kell – még otthon is.
Ha nem az opera lenne a fő csapásvonal, mivel foglalkoznál szívesen?
Bár ma már az opera és az éneklés az életem középpontjában áll, nem mindig ez volt az egyetlen út előttem. A Miskolci Egyetemen gazdaságinformatika szakon végeztem, így az informatika és a gazdaság világa is közel áll hozzám. El tudnám képzelni, hogy egy másik élethelyzetben ezzel foglalkozom – talán rendszerek működését tervezem vagy épp adatokat elemzek valahol.
De van egy másik oldalam is, ami egészen más irányba húz: nagyon szeretek otthon sütni – pizzát, kenyeret, tésztákat készíteni kézzel, időt szánni az alapanyagokra és az ízekre. Ez nemcsak egy hobbi, hanem egyfajta kikapcsolódás, sőt, alkotás is számomra. Így ha nem a zenében teljesednék ki, akkor valószínűleg vagy az informatikai pályán, vagy valamilyen kézműves gasztronómiai területen keresném a helyem – talán egy saját kis pékségben, ahol a zene helyett az illatok töltenék be a teret. De amilyen sokszínű az élet, olyan sokféle út is vezethet benne boldogsághoz – én most épp a zene útját járom, teljes szívvel.
Van valami titkos szenvedélyed, amit kevesen tudnak rólad?
Van egy titkos szenvedélyem, amit kevesen ismernek, pedig számomra nagyon fontos: a gasztronómia, és azon belül is a tészta- és kenyérkészítés művészete. Ahogy korábban is említettem, imádok otthon dolgozni a tésztával, saját kezűleg dagasztani, formázni. Számomra ez nem csupán főzés vagy sütés – sokkal inkább egyfajta alkotói folyamat, ami közel áll a művészethez. A kenyérdagasztás olyan, mintha egy élőlényt kezelnél; a tészta „él” a kezed alatt, finoman kell bánni vele, megérezni a ritmusát, az állagát. Ez a csendes, meditatív tevékenység segít feltöltődni és kikapcsolódni a mindennapok forgatagából. Ez egy titkos világ, amit kevés ember ismer rólam, de én nagyon szeretem, és a művészet másik arcaként tekintek rá.
Hol találkozhat veled legközelebb a közönség?
Legközelebb a Musical & More című produkcióval lépünk színpadra, július 24-én, 20:00 órától, Budapesten, az Orfeumban.
Ez a helyszín és maga az est is különösen fontos számomra. Az Orfeum hangulata lehetővé teszi, hogy igazán közel kerüljünk a közönséghez, ezáltal egy nagyon bensőséges, ugyanakkor lendületes zenei élmény születik meg Mahó Andrea kolléganőmmel közösen.
Az est során a legismertebb musical- és világslágereken keresztül idézünk meg vágyat, szenvedélyt, szerelmet és emlékeket…olyan érzéseket, amelyek mindannyiunk számára ismerősek.
Fotók: Varga Réka Blanka
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez