Kedvesnek lenni menő!

Emlékszem, amikor a kisfiam óvodás lett, volt egy közös kis mondatunk, amivel mindig reggel elköszöntünk a csoportszoba bejáratánál: "A kedvesség visszajár!”

Szerettem volna, ha már akkor megtanulja, hogy az, ha valaki figyelmes, jó szándékú, és kedves másokkal, az nem hátrány, még akkor sem, ha emiatt sokszor csalódik majd. Szerettem volna, ha már kiskorában elsajátítja, hogyan legyen a társaival segítőkész és figyelmes. Fontosnak tartottam, hogy azokhoz is kedvesen szóljon, akik csúfolják, vagy épp elveszik a játékát. Akartam, hogy tudja, hogy a kedvesség csak és kizárólag tőlünk függ, soha nem befolyásolhatja mások viselkedése. Mert a kedvesség az ember lelkéből indul, és csodákra képes, ha hagyjuk szárnyalni.

Egy olyan világban, ami tele van feszült, és frusztrált emberekkel, igenis rendkívül nagy szükség van olyanokra, akik rád mosolyognak az utcán. Egy olyan világban, ahol mindenki vívja a saját harcait, cipeli a komplexusait, muszáj, hogy valaki eszünkbe juttassa: Kedvesnek lenni az egyik legemberibb tulajdonság.

Kedvesnek lenni menő! - - - életszemlélet, kedvesség,

Egy olyan világban, ahol még a terapeutánk is terapeutához jár, elengedhetetlen, hogy kicsit jobban figyeljünk egymásra!

Igenis törekednünk kell arra, hogy ne egymáson vezessük le a belső feszültségeinket, és ne tápláljuk - a modern rendszer okozta - személytelen kapcsolatok korát. Míg a szüleink - nagyszüleink több generációs házban élték az életüket, és nem sms-ben, vagy interneten tartották a kapcsolatot, addig mi, manapság, több száz kilométerre sodródtunk a szeretteinktől, és egy olyasfajta “ kényelmes “ kapcsolattartási formát helyeztünk az első helyre, ami mellett szépen - lassan elmagányosodtunk. Ennek köszönhetően rengetegen cipelünk olyan terheket egyedül, amelyeket nem bírunk el, így aztán egy ponton túl, amikor a belső egyensúlyunk felborul, tombolunk és rombolunk. Levezetjük a felgyülemlett feszültséget a boltban a pénztároson, az autóban kiabálva a másik autó sofőrjén. Szemrebbenés és segítségnyújtás nélkül elsétálunk az utcán valaki mellett, aki épp a földről próbál felállni, és az emberség legapróbb jelét sem mutatjuk azok felé, akik ugyan nem szorosan mellettünk, de párhuzamosan velünk együtt szintén igyekeznek túlélni a mindennapokat.

Az empátia egyre nagyobb hiányának következményeképp bele sem gondolunk, hogy az a - számunkra idegen - is épp vívja a saját, mindennapi harcait.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Dibáczi Dóra

Az életemben mindigis központi szerepet töltött be az írás. Gyerekkoromtól kezdve amolyan gyógyírként használtam. Egy menedéknek. Ami mögé elbújhatok, közben pedig mégis ki adhatom magamból ami a lelkemet nyomja. Egy idő után aztán a környezetem hívta fel rá a figyelmem, hogy ez az érzék több annál, minthogy magamnak írjak egy füzetbe, ès talán segíthetnék a történeteimmel, gondolataimmal másoknak is. Mivel az írás mellett az empátia és a segítőkészség az, ami számomra mèg rendkívül fontos, így már csak egy nagy adag bàtorság kellett, hogy ràlépjek egy olyan útra, amire mindig is vágytam.. Írjak. Ne csak magamnak, Nektek is. Van mèg mit tanulnom, ès nèha mèg meztelennek érzem magam egy - egy mélyebb gondolat megfogalmazása után, de ha a soraim már csak egy embernek is segítenek, jókor - jó időben, akkor elmondhatom: cèlba értem!