Azt éreztem, hogy egyedül vagyok, úgy, ahogyan még soha életemben ezelőtt. Nehéz volt eldönteni, hogy az életem legboldogabb, vagy legszomorúbb pillanata volt. Mert éjszakákon át itattam az egereket, szenvedtem miatta eleget. Képtelen voltam látni, hogy miért kell ennyire egyedül lennem, miért morzsolódik le, és tűnik el mindenki körülöttem.

Nem láttam, hogy merre vezet az utam, hogy a végén, hogyan lesz ez jó nekem. Szinte észre se vettem, amikor a lehetőség először megfordult a fejemben. Amikor dönteni kellett, nem voltak érveim ellene, csak mellette. Fájt, hogy egyedül voltam, de a meztelenségem miatt hihetetlenül szabadon dönthettem. Be kell látnom, hogy valódi ajándék volt a kezemben. Ha ezren lettek volna mellettem, képtelen lettem volna véghezvinni a tervem.

Tudtam, hogy olyat lépek meg, amiről én magam sem hittem, hogy megteszem. Sokszor terveztem, álmodtam arról, hogy egyedül utazom, célom van, és éppen önmegvalósítok. Végtére is minden a tervezéssel kezdődik - de most nem csak képzelegtem, hanem megléptem, döntöttem, és útra keltem.
Először akkor lábadt könnybe a szemem, amikor elkészültem, és teljes harcidíszben néztem a tükörbe. Akkor tudatosult bennem, hogy igen, ez tényleg megtörténik, el fogok utazni, mégpedig egyes egyedül, és megvalósítom az álmom, amit saját magamnak teremtettem.

Rettenetesen izgultam, szinte képtelen voltam elviselni az engem átjáró érzelmeket. Tűkön ültem és vártam, hogy értem jöjjenek, hogy elindulhassak az utamon, hogy végre elkezdjem. Nehéz volt a búcsú, de nem voltam szomorú. Mégis könnybe lábadt a szemem, sőt, a hangom is elcsuklott, amikor elköszöntem és bevetettem magam a tömegbe a reptéren. Könnyeztem, amikor felszállt a gép, mert az egész egyszerűen felfoghatatlan volt, szinte valóságtalan. Nem volt kihez fordulni, nem volt kinek mondani az örömöt, félelmet és izgalmat, így csak magamnak mondtam halkan, hogy ez a valóság, megtörténik, bízz magadban – élj csak meg mindent nyugodtan.

Éberen ültem végig az utat, majd kapkodtam a levegő után mikor végre leszálltunk. A szemem a tengeren legeltettem, az idegen tájon, a felfoghatatlan valóságon – a valóra vált álmon. Ültem a sebesen száguldó vonaton, és csak bámultam kifelé az ablakon. Nem tértem magamhoz – mostantól egy darabig, ez lesz az otthonom. Elkezdtem a külső és belső utazásom. Lehetetlen szavakkal kifejezni azt, amit akkor éreztem. Hazaérkeztem.
Álmodtam, hogy érzem a sós illatot, a forrón égető Napot, és a talpamra tapadó homokot.  Otthon hagytam a fájdalmat, az ürességet, és a szomorúságot. Nem értettem, csak akkor, amikor a jéghideg víz alá merültem, és tisztán értem a felszínre. Amikor az égre nézve, a lelkem kitárva, szabadon lélegeztem be egy más világot - a szabadságom.

Megértettem. Ide vezetett, ugye? Ezért volt fontos. Ezért kellett elszenvednem, ezért fájt annyira, ezért volt érhetetlen – hogy egyszer megérthessem. Messze kellett mennem, hogy visszaszerezzem, hogy újra érezzem, van értelme. 
Volt értelme a kibírhatatlan fájdalmamnak, az ürességnek, és az életemben keletkező vákuumnak. Sosem fürödtem volna olyan szabadon a tengerben, sosem tisztulhattam volna meg ilyen módon a testem. Nap csókolta a lelkem, gyógyította minden sebem. Ezután kicsit könnyebb hinni, remélni és másképpen látni. Más úton járni, máshogyan gondolkodni és másképpen élni. Egyszerre több utat látni, és felfogni, hova vezethetnek. Valószínűleg az összes út hozzád, magadhoz vezet. A legnehezebb, a göröngyös és az elviselhetetlen – Te hozzád vezet. Erre gondolj, amikor legközelebb nem érted!

• elengedés érzések önmegvalósítás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!