Gyerekkorom óta élek a környéken, és még soha egyetlen egyszer sem értem ide úgy, hogy ez a lámpa ne piros lett volna. De miért éppen ma lenne ez másképp, nem igaz? Nekem nincs szerencsém. Veled se volt. Zöldre vált. Lefulladok, pedig régóta vezetek. Mikor még szerettél, azt mondtad jól vezetek. Dudál a majom mögöttem. Nem egyszer, nem kétszer. Egyszerűen rátapadt a keze. Nem borulok ki. Megígértem magamnak, hogy nem fogok. Mégis kiszállok.

Elindulok a kocsija felé, és a paraszt még mindig teljes erőből nyomja a dudát, mintha attól majd elindulnék, mikor nyilván nem fogok, ha felé gyalogolok. Mielőtt bármit mondhatnék, már ő is kipattan a kocsiból, és torkaszakadtából üvölti az arcomba fröcsögő nyállal: “Haladjál már bazdmeg!!! Miért nem mész, te picsa? Zöld a kibaszott lámpa! Nem látod?!” Állom a tekintetét, próbálok higgadt maradni, tudom, hogy nem éri meg felvenni a kesztyűt, és csak ennyit sziszegek a fogaim között: “De látom.” “Akkor miért nem mész, bazdmeg?” Valahol mélyen, élvezem, hogy provokál. Egész kis csoport gyűlt körénk a zebra két oldalán, egy fiatal fiú közbe is akar lépni, meg nem is. Nem jön oda, de odakiáltja, “Hé, hogy beszélsz a hölggyel? Állítsd már le magad!” Érzem, nem érdemes tovább feszíteni a húrt. Szánakozó pillantást vetek a dühöngő férfira, és elindulok visszafelé. Már éppen beülök, amikor ököllel rácsap a kocsim csomagtartójára, és újra elüvölti magát, “Indulj már te szőke ribanc!” Tudom, hogy nem éri meg, de elszakad a cérnám. Már megint nem tisztelnek. Mint ahogy te sem tetted. Kiszállok, állati erővel indulok felé, és üvöltök, már én is alpári stílusban: “Na, most szállj be kibaszott gyorsan a szarodba, fogd be azt a lepcses pofádat és várj szépen türelmesen, amíg elindulok!” Nyomatékot adva szavaimnak, hatalmas lökést mérek horpadt mellkasára. Meglepetten észlelem, hogy nem félek ettől az embertől, pedig tudom, hogy kellene. Ahogy konstatálom, hogy kellene, már csattan is az ökle az államon, én pedig életemben először megértem, hogy milyen, amikor a könyvekben arról a fémes ízről írnak egy pofon után. Megtántorodom, de a következő pillanatban elemi erővel hatol a sejtjeim legmélyéig a harag, a düh, a fájdalom, és úgy lódoluk neki, hogy üssem, hogy vágjam, hogy széttépjem. Hiába a napszemüveg, és a nonfiguratív tetoválás a karján, kisnövésű, átlagos testalkatú, most hozzám mérve szinte gyenge ember, esélye sincs védekezni vagy visszaütni, bennem pedig elszabadult valami, és tomboló szörnyetegként számol le az ellenséggel. A te arcodat látom, és csak akkor térek magamhoz, mikor hárman rángatnak le a férfiról. Rólad. Úgy tűnik mégis kiborultam. Zilált hajjal, véres szájjal, megszégyenülve, sírva szállok vissza, majd adok gázfröccsöt a kocsinak, és hajtok a kereszteződésbe.

Csak azt nem vettem észre, hogy közben újra piros lett a lámpa.

• baleset csalódás fájdalom kapcsolat szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!