Saul fia

A Saul fia a mi gyermekünk. És végre egy olyan, akire büszkék lehetünk! Nemes László filmje a 2015-ös cannes-i filmfesztivál több-, köztük a nagydíját is bezsebelő alkotása már megtekinthető a mozikban, de elsőként látható az Oscarra nevezett filmek listáján is, mint „legjobb idegen nyelvű film,” Magyarország nevezettjeként.

Művészfilm jellegéből adódóan egy emberen, egy arcon keresztül látjuk az eseményeket, de ezeket sem a maguk éles, meztelen valójában, hanem egy homályos háttértörténésként, melynél sok minden a fantáziára van bízva. Ugyan a film tudtul adja, hogy mi történik feketén-fehéren, de nincs benne amerikaias túlzás, érzelmi manipuláció vagy erkölcsi ítélkezés. Egyszerűen van. És annak ellenére, hogy hősünk már majdnem hogy immunis minden körülötte történő dologra, mégse tesz minket is azzá, olyan, mintha mi éreznénk helyette is.

Mondanivalóját tekintve abszolút időszerű, főként azok után, hogy sokan a politikai közegből is kezdik megkérdőjelezni a Holokauszt megtörténtét. Kellett egy „ellenakció”, némi külföldi háttérszéllel, elismeréssel és visszhanggal, ami kissé visszaszorítja a kétkedők hevességét. Egy újféle megközelítés a maga cudar valójában. Ezt sok ország felismert már, és megvették a film szinkronizálásához, vetítéséhez való jogait, olyannyira nagy volt az érdeklődés, hogy már ezen eladások, valamint a premier előtti vetítések visszahozták a film árát, ami nem kevesebb, mint 321,6 millió forint.

A filmet tulajdonképpen majdnem végig egy kézi kamerával vették fel, Saul, azaz az őt alakító Röhrig Géza arcát mutatva vele a film nagy részében. Egy olyan arcot, melyről nem tudjuk biztosan megállapítani, hogy a közöny, a beletörődöttség, a mélységes bánat vagy egy „tetszhalott” állapot tükröződik vissza. A Sonderkommando* tagjaként bármit is érzett, már rég túl volt az első megrázkódtatásokon. Nem volt új az emberek becsapása hamis ígéretekkel a fürdés utánról, a meztelen testek látványa, a fulladozók sikolya, dörömbölése, a meghalt testek súlya, a vér takarítása a földről, a halottak ruháinak kifosztogatása, a testek elégetésének bűze, sem pedig hamvaik súlytalansága. Felmerül a kérdés, hogy mennyire és meddig tud az ember kívülálló maradni és meddig mehet el erkölcsileg élete védelmének reményében. Célt kellett találjon és ezt egy fiú méltóképp való eltemetésében leli, mely fiúban saját gyermekét véli felfedezni. Bár nem tudjuk, hogy valóban volt-e neki fia, hogy ez a fiú tényleg az övé-e vagy csak egy érzelmi kivetülése valaminek.

A szereplőválasztás remek. Pontosan azért is mert még „névtelenek” a színészek. Nem lát az ember valaki mást bennük. A dialógusokra nincs hangsúly fektetve, annyit beszélnek csak, amennyit muszáj. A hangulat van megragadva. Saul van megformázva. Két nap az ő életéből. És lényegében egy olyan történet, esemény, aminek valahol semmi értelme. És mégis.

*A Sonderkommandók a holokauszt idején az egyes koncentrációs táborokban javarészt zsidó foglyokból álló munkacsapatok voltak. Tagjai nem vettek részt közvetlenül a gyilkolásban, ez a feladat az őröké volt, a Sonderkommandók elsődleges feladata a holttestek elégetése volt. A foglyok rá voltak kényszerítve ezeknek a pozícióknak elvállalására, legtöbb esetben megérkezésük után rögtön a Sonderkommandóba rakták őket. Semmiféle lehetőségük nem volt visszautasítani a részvételt, vagy kikerülni a kommandóból, az öngyilkosságon kívül. Enyhébb bánásmódban részesültek, ezért végeredményben tovább élhettek, mint a tábor többi foglyai. (Wikipedia)

Kecskeméti Dóri

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!