Szeretem benne a káosz rendjét

Szeretem a vadont, az erdőt, leginkább az érintetlen, vagy legalábbis a civilizáció által a legkisebb mértékben érintett rengeteget. Szeretem benne a káosz rendjét. Nem attól lesz benne rend, hogy a fák, bokrok és egyéb növények katonás sorban állnak benne, centiméteres pontossággal belőve egymástól. Az az ember rendje.

Rendnek csúfolt egyszerűsítés. Sematikus egyformaság. Kirabolt valóság. Az erdő viszont nem akarja rendnek mutatni a látszólagos rendezetlenséget. Ettől a változatosságtól működik. A kidőlt fáktól, a rothadó levelektől, az elhullott kisebb-nagyobb rovar- vagy állati tetemektől. Random kinőtt virágoktól és gombáktól. Mert mindez tovább táplálja ezt a tökéletesen beüzemelt, önműködő rendszert.

Szeretem benne a káosz rendjét - ÉLETÉRZÉS - Mindent egymásért - erdő, túrázás,

Szeretem és csodálom az erdőt. De mégis idegenkedem a túrázás fogalmától. Olyannak találom, mintha egy erdei GLS-futár lennék, akinek a megadott pontokat kell elérni a rendszerben elmentett útvonalakon, állandóan a koordinátákat meg letérési pontokat keresni az unalmasra taposott ösvényen, ahol előtted és mögötted is jönnek. Kiábrándító. Mindenki, aki elindul rajta, pontosan ugyanazokat a fákat, bokrokat, sziklákat láthatja. Nincs benne a világon semmi izgalmas. A "civilizált" ember önámítása a természettel való kapcsolatról. Csak épp pont arról marad le, amiről ez szól.

Szeretem és csodálom az erdőt. Az erdőt, ami a bejárt útvonalak mögött van. Ahol izgalmas dolgok várnak, ahol nem jönnek utánad menetrendszerűen a túraegyenruhások. Ahol le tudsz ülni, csendben meghallgatni, miről "beszélnek" az ott lakók. A madarak, a rovarok, stb. Ahol korhadásnak indult, kidőlt farönkök alól bújnak elő a rovarok, bogarak. Énekes madarak dalolnak, rókák iszkolnak. És halk történetek bújnak meg a fák odvaiban. Azok a sztorik, amelyek az évszázadok során szavak sokaságává váltak olyanok közreműködése által, akik tudták, miként kell a hallottakat szavakká, gondolatokká, érzetekké varázsolni.

További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Kántor István

Nem vagyok Krúdy. És Bukowski sem. Habár mindketten szerették a hagyományos és kissé avítt vendéglátóhelyek szolgáltatásait más és más korokban és földrajzi egységben, egy dolog mégis összeköti őket. Na jó, kettő. Az egyik, hogy mindkettejüket szeretem. A másik, hogy vákuumszerűen magába rántó egyszerűséggel és mélységgel élték meg a zsigerien emberit, és ugyanígy adták is vissza. Ilyen vagyok én is. Néha karcos, olykor kicsit gyermeki, máskor talán keményebb. Ez mind igaz rám. És hogy mit fogok közölni, majd adja a stílust. De egy bizonyos: a véleményemet, gondolataimat nem szándékozom megfeleltetni valami előre gyártott elvárás-halmaznak. Írok filmajánlót, gyerekkori sztorikat, vagy csak reakciókat a körülöttem veszett zajjal dübörgő világ hangjaira. Férfi vagyok. Közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz. És közelebb az éghez, mint a földhöz. És amíg vannak szárnyaim, egy-két lehulló tollamat a tintába mártom...