Nemzeti Színházban jártunk Hobo lemezbemutató koncertjén. Vajon mitől lesz egy ember önazonos, és vajon az önazonosság mennyire egyenlő a cenzúrázatlan őszinteséggel? Vajon miért dramatizálunk és hypeolunk fel minden kifejezést, amit hirtelen és váratlanul felkap a társadalom vagy a sajtó?

“Bankot rabolni bűn,
De alapítani még nagyobb,
Írta ezt Bertolt Brecht,
És nem is tévedett nagyot.
Olyan, mint a rossz szex,
Amit beteszel, jobb, ha bent hagyod.”

Hobonak megjelent egy új lemeze a “Hobo Rádió”, amit november 17-én a Nemzeti Színházban mutatott be egy lemezbemutató koncert keretein belül: a fenti idézet az egyik lemezen lévő dal részlete, és nem okozott csalódást olyan értelemben, amit már megszoktunk tőle. Ahogy ott ültem a nézőtéren, ahogy hallgattam a dalok szövegét, ahogy figyeltem az együttes és maga Hobo viselkedését és mimikáit és nonverbális kommunikációját, a társadalomhoz való viszonyára és jelenlegi hozzáállására gondoltam. Néhány mondata, amit kiejtett a száján, arra engedett következtetni, hogy mintha egy kicsit torkig lenne most az egész világgal: mintha kívülállónak érezné magát, és nem találná a helyét. Mintha éppen újraélné azokat a pillanatokat, amiket gyerekkorában már átélt, ami elől fiatal felnőttként elmenekült. Mintha most foglalkozna mindazzal, ami korábban történt vele, és mintha egy kicsit egyedül lenne a tömegben, mert úgy éli meg az éppen kialakult helyzetet, hogy csak magára támaszkodhat, de még az is bizonytalan és káosszal telített útszakasz.

A dalszövegekből - számomra legalábbis -  kiérezhető volt a kiábrándultság. Kiábrándultság a társadalomból, az emberi kapcsolatokból, a múltból fennmaradó gondolatokból, és lehet, hogy egy kicsit saját magából is. Mintha most érezné annak a súlyát, hogy nem állított fel megfelelő határokat közte és a többi ember között. Mindenkinek van olyan időszak az életében, hogy elfelejtkezik, vagy épp egyáltalán nem foglalkozik a megfelelő határokkal: se külső, se belső értelemben, és csak létezik szabadon bele a világba. Bár attól, hogy nincsenek felállított határaink, az még nem lesz egyenlő azzal, hogy szabadok vagyunk, hiába hisszük azt. Vajon hol kezdődik a belső, valódi szabadságunk és hol végződik a tudat alatti bántalmazás? Amikor magunkat bántjuk, és észre sem vesszük: degradáló szavak és tettek az eszközeink, amik annak a lenyomatai, hogy nem érezzük elégnek magunkat senkinek, hogy nem tanították meg a helyes érzelmi kinyilvánítás alapjait vagy hogy egyáltalán tisztában legyünk azzal, hogy a szükségleteink fontosak és nem kell alárendelni magad másoknak. Az alárendelés nem gyengeség, és ha önmagadat választod olykor, az nem lesz önzőség, de vajon hány lépcsőn kell felmászni ahhoz, hogy rájöjj erre? Hány pofon szükséges ahhoz, hogy rágyere arra, hogy nem önzőség néhanap magadat választani? S mennyire jogos csalódásnak megélni azt, ami igazából pusztán csak a saját elvárásaink szüleményei? Ez pont hasonló, mint az, hogy a színházakat, a zenét, filmeket, össz-vissz a kultúrát abszolúte a politikával tesszük egyenlővé, mintha nem léteznének egymás nélkül, mintha íratlan törvény lenne, hogy nem csak az épületek, a vezetőség, hanem mindenki, aki abban az adott épületbe bemegy, az politizál és kiáll az egyik párt mellett. Ott ültem a nézőtéren, és arra gondoltam, hogy ez mennyire nincs így: nem az épület határozza meg az embert, hanem a viselkedése. Nem attól kéne valamit szeretnünk, hogy a környezet éppen szimpatikus vagy nem szimpatikus, illetve hogy mennyire népszerű vagy sem. Mácsai Pál fogalmazta meg aminap az egyik interjújában a Nemzeti Színházban történt baleset miatt, hogy nem annak kéne számítani, hogy melyik színházról van szó, hanem magukról az emberekről, hogy kollégákkal, színészekkel történt és ők kerültek kórházba. Kifogásolta azt, hogy a sajtó rögvest ráállt arra, hogy rögvest társadalmi ügyet csinált belőle ahelyett, hogy csak megírta volna a hírt és aggódását fejezte volna ki: aggódjon a két színész életéért és egészségéért. De ez a hozzáállás, hogy kössük gyorsan valamihez az adott történést, már-már nekünk is embereknek a vérükben van: kapaszkodó, védekezési mechanizmus, ítélkezés gyanánt.

Közben pedig egy viselkedés is rengeteg mindennel összefügg: kik vesznek minket körbe, milyen hatással vannak ránk, mit szeretnénk elérni, hiszen nem mindegy hogy éppen hol vagyunk és kikkel vagyunk. Az önazonosság nem azt jelenti, hogy minden helyzetben ugyanaz a személy vagy, és nem hatnak rád a külső körülmények. Nem, az önazonosság azt jelenti - mint egy kicsit a gyógyulási fázis is -, hogy megengeded magadnak azt, hogy minden szituációban Te legyél. Nem ugyanaz, hanem te magad: mennyire érzed a különbséget a kettő között?

Ahogy Hobo két dal között megszólalt, ahogy a koncert előtt kijött és részvétét fejezte ki a Nemzeti Színház tragikusan megsérült színészei miatt, ahogy ki-ki nézett a dalokban a közönségre, ahogy csak létezett a színpadon, mind-mind számomra azt mutatta meg, hogy e sokat megélt 78 éves zenész éppenséggel hihetetlen belefáradt lelkileg a mai társadalmi rendszerbe és akár az őt körbevevő kapcsolataiba is. Azt éreztem felőle, hogy nem dűh van benne, hanem kezdődő közöny, üresség és kiábrándultság amiatt, ami jelenleg folyik Magyarországon és a világon egyaránt. A támadásokba, amiket emberek indítanak emberek ellen. A meg nem értettség, ami pusztán már a levegőben van minden egyes nap. Az volt az első gondolatom, ahogy néztem őt, hogy Istenem, mennyire torkig lehet mindennel, hogy mennyire nem találja a helyét. Hogy vajon ez a gondolat, ez az érzésem mennyire reális, azt csak Hobo tudná megmondani.

Hobot nagyon sokan úgy jellemeznék, hogy a cenzúrázatlan szabadság és az önazonosság valódi példája, de vajon mennyire valóságosak ezek a címkék akkor, ha lehet, hogy mindent kiír és mindent kimond, mégis azt érzed, hogy sokkal több mondandó van benne, mint amit mutat? Mennyire lehet az ember önazonos, ha azt érzed felőle, hogy félne még többet mondani, illetve tenni?

A november 17-ei Nemzeti Színházas Hobo lemezbemutatón ez állandó maradt: az, hogy Hobo nem volt más és nem is akart másmilyen lenni annál, mint amilyen mindig. Csak elénk pakolta azt amilyen, s amilyen mindig is volt. Elénk rakta azt, amit az adott helyzet megkövetelt, vagy inkább megkívánt tőle. Éppen ezért tűnt többször olyannak a hangulata, mint aki torkig van az egésszel, mint aki most lázadót szeretne játszani, mint aki most építi fel a határait, de nem tudja, hogy hogyan is álljon hozzá. Valójában mi tudjuk a biztos receptet a saját magunk által kialakított határaink felépítéséhez és aztán betartásához? Mikor nem számít a határ védekezési mechanizmusnak?

• bántalmazás emberi kapcsolatok hobo hobo blues band lemezbemutató magyar társadalom nemzeti színház vélemény

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!