Mi nők gyakran panaszkodunk arról, hogy nem tudjuk, mit szeretne a férfi, hogy szerepelünk-e a jövőképében, vagy csak a jelent tesszük együtt tartalmasabbá. Morfondírozunk magunkban, próbáljuk kitalálni a gondolatait, de a bizonytalanság napról napra elveszi belőlünk az életerőt. És van, amikor mindezt a bizonytalan légkört, mi nők teremtjük meg.

Vágytam az igaz szerelemre, arra a fajtára, amely egy szebb világot hoz el. Megkaptam. Majd véget ért. A fájdalom letaglózott, hónapokig fel sem tudtam fogni, hogy mi történt. Hirtelenül jött a történet vége, minden előjel nélkül darabjaira hullott a boldogságom.

Minden percemet kitöltöttem tennivalóval, hogy ne maradjon sem időm, sem erőm a gondolataim örvényébe belefulladni. Minden egyes nap újra és újra erőt merítettem, hogy ki tudjak kelni az ágyból, és újra részese legyek annak, amit életnek hívnak. Amikor már a napok könnyebben indultak, és lett egy új lendülete az életemnek, már motoszkálni kezdett a gondolat, hogy igenis mindennek ellenére hiszek a nagybetűs, igaz szerelemben, a holtomiglan holtodiglan kapcsolatban.

                                  

Aztán abban a pillanatban, amikor szembetalálkoztam azzal a férfival, akivel az álmok valóra válhatnának, leblokkoltam. A szívem, a testem, megfagyott. És én félni kezdtem. Mert nem könnyű egy óriási csalódást követően újra átadni magunkat valakinek.

Rettegtem, hogy az a kéz, amely végigsimít, az a száj ami végigcsókol, később fájdalmat okoz. És ilyen beteg gondolatok kezdtek el szétáramlani bennem, amely megbénította a testem.

Pedig annyira vágytam az érintésére, arra, hogy egyek legyünk, hogy az első szerelmes együttlét varázslatos legyen. De még csak azt sem merem kimondani, hogy kapcsolatban vagyunk, mert félek, abban a pillanatban, hogy kimondom, máris van amit újra elveszíthetek. És mindeközben szemétnek tűnök, mert olyan, mintha tűsarokban bécsi keringőt táncolnék a másik lelkén.

Pedig nekem ez éppen úgy fáj, mint neki. De egyikőnk sem mutatja a fájdalmát, mindketten halkan szenvedünk.

Tudom, hogy így én ítélem halálra ezt a viszonyt. Hogy érdemtelenül vágyom az ölelésére, a csókjaira, de képtelen vagyok többet adni most. Pedig annyira szeretnék.  Így olyasvalamiért „büntetem”, amit nem ő követett el velem.

Néha összerakok egy képet, hogy milyen lehetne vele az élet. Lényegében álmodozom, miközben semmit nem teszek azért, hogy az álomból valóság legyen.

• érzelmek kapcsolat szakítás után szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!