A szabadságharc egyenruhái I. rész: a Nemzetőrség
Közeledik 1848-as forradalmunk 162-ik évfordulója, s mivel is tiszteleghetne egy divatlap őseink előtt, minthogy honvédeink egyenruháját megvizsgáljuk egy kicsit. Egy kis katonai divattörténet következzék hát: talpra magyar!
1848-ban a honvédség megszervezésekor a fiatal magyar kormány igencsak nagy gondban volt. Nem volt elegendő fegyver és lőszer, de kevésbé ismert tény, hogy a ruházat terén is hasonló gondok voltak. Persze a korszak zseniális logisztikusai mindent megtettek a hiány kiküszöbölésére, és így a hátrányból előnyt kovácsolva iskolát teremtettek. A magyar honvédség stílusát. Lássuk tehát, hogy mi jellemezte szabadságharcosaink ruházatát, azon belül is először a nemzetőrségét.
Elsőként a nemzetőrséget állították fel, mely egy sajátos szervezetként félig rendvédelmi, félig katonai szervezet volt. Ruházata kezdetben (és tulajdonképpen a szabadságharc végéig) egységenként eltérő volt, de voltak általános jellemzők, melyek könnyen felismerhetővé tették őket.
A nemzetőrség felállításakor a különböző városok és tájegységek igyekeztek a saját hagyományaikra formálni "nemzeti őrseregüket", részben saját, egykori polgárőrségükre építve. A kormányzat természetesen már áprilistól igyekezett valamiféle egységbe formálni a leginkább egy divatbemutató résztvevőire hasonlító nemzetőrséget, több kevesebb sikerrel.
Rögtön a Pesti nemzetőrség volt az egyik kellemetlenül divatozó társaság. Egyenruhájuk kezdetben (de még az egységesítés után is egy ideig): fekete csákó, sötétzöld bő zubbony, vitorlavászon nadrág. Egy későbbi híradás (Pesti Divatlap) már arról számol be, hogy a gyalogság vagy fekete Zrinyi dolmányt és nadrágot, vagy könnyű vitorlavászon zubbonyt és nadrágot hordott.
A divaton kívül sok helyütt a pénzhiány vagy anyaghiány szülte kényszer befolyásolta az öltözéket. Így például a Debreceni nemzetőrség köpeny helyett gubát hordott, csákó helyett széles karimájú kalapot, vörös szalaggal átkötve (Debrecenben külön színt vittek a hétköznapokba a kollégium nemzetőrei is, akik fekete egyenruhában masíroztak).
A zalaiaknak nem volt csákójuk és atillájuk, helyette fehérítetlen zubbonyt és nadrágot kaptak, a a szabolcsiak kék posztóból készült nadrágot, mellé szinten kék lajbit (ujjas mellény) kaptak. A bajai nemzetőrök híresek voltak vörös sipkájukról, mellyel hasonlítottak a szabadságharc egyik leghíresebb egységéhez, a 9. honvédzászlóaljra. A kolozsvári lovas nemzetőrök kék zekét hordtak atilla helyett, gyalogos társaik gyakran un. "vászonyfoszlányban" látta el a feladatát.
A jászkun nemzetőrök jellegzetes, keskeny karimájú kalapot, búzavirágszínű zekét, ezüstszínű zsinórozást hordtak.
Még hosszan sorolhatnánk a tájegységi sajátosságait, de ez a terjedelmi korlátok miatt erre nem vállalkozhatunk. A magyar kormány egységesítő terveit azonban mindenképp érdemes megemlíteni, mely ha nem is tökéletesen, de 1848 végére többé kevésbé megvalósult.
A lovas nemzetőrségnél az előírás szerint világos vörös csákó, nemzetiszínű vitézkötéssel, búzavirágszínű, de egészen sötétkék (sötétebb mint a gyalogosoké) atillával, világosszürke nadrággal. Fekete, sarkantyús csizma, kosármarkolat nélküli, fekete szíjas kard, két pisztoly. A tisztek ruházata szinte teljesen megegyezett a legénységével, azzal a különbséggel, hogy az öv és a zsinórzat selyemből készült, karszalaggal, kardbojttal, selyemövvel. A nadrág végén bőrpótlás nélkül. A gyalogos nemzetőrök szinté búzavirágkék atillában, de fekete csákóval, bőrpótlék nélküli világosszürke nadrágban, öv nélkül, szuronyos lőfegyverrel, szintén világosszürke köpönyeggel.
A szöveg és a képek forrása:
Barczy Zoltán, Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege
Corvina, Budapest, 1986
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez