Hokisztori

Bár a profi kosárlabda, az NBA varázslatos világa is harcban áll a titulusért, azért mégiscsak a jégkorongot, egészen pontosan a sportágnak az NHL-ben, a Nemzeti Hoki Ligában művelt változatát hívják az atomkor sportjának. Jégkorszak és atomkor- mintha egymást kizáró fogalmak lennének, e dolgozat keretein belül azonban remekül megférnek egymás mellett, úgyszólván feltételezik egymást.

Hiszen mindaz, ami az 1917. november 26-án, 82 évvel ezelőtt beindított National Hockey League históriájában benne van, az jellemző a huszadik század történelmére is: siker és kudarc, gyarapodás és válság, háborúk és kiegyezések, korszakos egyéniségek tündöklése és bukása. Ami mindvégig jelen van: izgalom és dráma felsőfokon, olyan tömény formában, ami egyetlen más sportágat sem jellemez. Jóllehet James Georg Aylwin Creighton neve nem ugrik be olyan automatikusan a hoki szerelmeseinek, mint például dr. James Naismithé a kosárlabda hódolóinak, azért mégiscsak a kopasz - pontosabban pár szál haját a feje tetejéhez lakkal rögzítő- kanadai úriemberre illik rá leginkább a „sportág felfedezője” címke. Az ő nevéhez fűződik ugyanis az első „hivatalos” jégkorongmérkőzés megszervezése, 1875. március 3-án Montrealban. Mr. Creighton már korábban, újskóciai otthonában- Kanada keleti partvidékén- egy újfajta, ütőkkel, korcsolyákkal és pakkal játszott sport apostolának számított, és amikor 1872-ben a franciák lakta Québec tartományban költözött, oda is magával vitte szenvedélyét. Nos, 1875 kora tavaszán érkezett el a pillanat, hogy egy fedett montreali jégpályán, a Victoria Rinken összehozza az írott történelem első hivatalos hokimeccsét. A játék vajmi kevéssé hasonlított a maira: a csapatok kilenc főből álltak, a 200x80 láb területű pályát nem határolta palánk, úgyhogy a nézőket külön megkérték, hogy egyetlen pillanatra se lankadjon a figyelmük, mert a keményfából (!) esztergált pakk könnyen kiütheti a szemüket. A kaput két, egymástól nyolc láb (mintegy 2,5 méter) távolságra leszúrt, hat láb (183cm) magas farúd helyesítette, a bíróra bízták annak eldöntését, hogy mikor ad gólt. (A hőskorszakban eltekintettek a kritikus helyzetek videón történő visszajátszásától). A szabályok részben a rögbi reguláit idézték, ugyanis a korongot nem volt szabad előrepasszolni (!), kivéve azt az esetet, ha kapura lőtt az ember! Talán mondanunk sem kell, hogy a történelmi meccset az a csapat nyerte, amelynek Creighton volt a sztárja, egyben kapitánya.

Az AHA-tól az NHL-ig

Az első-igaz, még csak amatőr- liga megalakulásáig csupán 1887-ig kellett várni, amikor is az Amateur Hockey Association of Canada, a kanadai Amatőr Jégkorongszövetség (AHA) megkezdte működését. Az egyik ottawai csapatban, a Rideau Rebels együttesében korongozott Kanada főkormányzójának, Lord Stanley of Prestonnak két fia, aminek az lett a gyakorlati következménye 1893-ban, hogy a büszke apa díszes ezüst vándortrófeát adományozott az AHA mindenkori győztesének. A serleget azóta Stanley-kupa néven ismeri a sportág. Az 1899-1900-as szezonban feszítik ki először a hálót a kapufák közé, és ettől kezdve már vertikális értelemben sem lehet kétséges a gól: keresztvassal „fedik be” a kaput, úgyhogy nincs mese, ha rezeg a háló, akkor jöhet a középkezdés! 1905 a profi korszak hajnala, ekkor alakul a michigani központú International League. Ezen időszak kiemelkedő sztárja „Félszemű” Frank McGee, aki- dacára annak, hogy egy 1900-as mérkőzésen kiütik a bal szemét- számolatlanul üti a gólokat. A Stanley-kupáért vívott 22 mérkőzésen 66-szor talál a hálóba, akad olyan meccs is, amikor csapata, az Ottawa Silver Seven 23-2-es győzelméből 14 találattal veszi ki a részét.

A következő „ligaszerű” alakulat az 1909. december 2-án létrejött National Hockey Association, a nyugati parton 1911. december 7-én indult be a Pacific Coast Association, majd hamarosan kitört az első világháború, és tömegével vonulnak be katonának a játékosok. Többen el is esnek a fronton, köztük „Félszemű” McGee is. A küzdelmek ennek ellenére tovább folynak a Stanley-kupáért, s az első egyesült államokbeli csapat, a Portland is csatlakozik a bajnoksághoz. 1917 őszén feloszlik az NHA, de az interregnum csak két hétig tart: 1917. november 16-án a montreali Windsor Hotelben létrehozzák a National Hockey Leaguet-et, a Nemzeti Hoki Ligát, amely az NHL rövidítés formájában bevonul a sporthistóriába, s a mai napig is funkcionál, mint a legrégebbi észak-amerikai profi csapatszövetség. A négy alapító csapat az Ottawa Senators, a Québec Bulldogs, a Montreal Wanderers és a Montreal Canadiens, gyorsan csatlakozik hozzájuk a Toronto Arenas, viszont a Québec azonnal vissza is lép, úgyhogy mégiscsak négy együttessel indul az új liga. A nyitányon mindjárt egy olyan rekord születik, ami ma 82 évvel később is áll: Joe Malone, a Canadiens centere Ottawában öt gólt üt- a Canadiens egyetlen játékosa sem talált többször a hálóba azóta sem idegenbeli mérkőzésen. Malone szédületes tempóban termeli a gólokat, az első évadban 20 meccsen 44-et üt- ez 2,21-es átlag, manapság a csodák birodalmában tartozna-, az 1944/45-ös évadig abszolút csúcs is marad. Maurice „Rocket” Richard akkor éri el 50 gólos rekordját, de ahhoz pontosan 50 mérkőzésre van szüksége. Hogy el tudjuk helyezni Malone produkcióját valamiféle történelmi perspektívába: a második világháború utáni, úgynevezett modern korszakban Wayne Gretzky 1983/84-es szezonja volt a legeredményesebb, amikor 1,18-as meccsenkénti átlagot ért el a „Nagyember”.

Az első szupersztár: Eddie Shore

Az NHL történetében a legkeményebb hokisnak a bostoni Eddie Shore-t tartják, akinek 14-szer tört el az orra a legtöbb fogát elvesztette, és az egyik interjú során azzal „dicsekedett”, hogy a testén 578 öltés nyoma látható. Éppen ő volt az, aki 1933. december 12-én úgy összeverekedett Boston Gardenben a torontói Ase Baileyvel, hogy ez utóbbi karrierje véget is ért. Az eset iróniája, hogy pár másodperccel korábban King Clancy, a Maple Leafs hokisa hátulról fellökte Shore-t, aki törleszteni akart, de Clancyt összekeverte Baileyvel. Más szóval: szegény Ase egy tévedésnek köszönhette balesetét. Egyébként Baileyt olyan súlyos állapotban szállították kórházba, hogy az ágya mellé siető riporterek már halottnak is hitték, ezért a másnapi bostoni lapokban nekrológ jelent meg a hokisról. Szerencsére a keményfejű Bailey felépült, de többé már nem léphetett jégre. Shore-t 16 mérkőzésre eltiltották, s egy évvel később egy jótékony meccsre került sor, amelynek bevételét (20 900 dollárt) a szomorú sorsú Baileynek ajánlották fel. A kárvallott szép gesztusként kezet rázott Shore-ral, mi több még le is vette a lélektani terhet a kőkemény bekk válláról: „Nem tehetsz róla, véletlen volt”, mondta, ami azért- a történtek ismeretében- nem akármilyen nagylelkűségre vall. A legendás 2-es számmal játszó Eddie nemcsak keménységével, hanem káprázatos játéktudásával is kitűnt kortársai közül, sőt meg merjük kockáztatni: megelőzte korát, ő volt a húszas-harmincas évek Bobby Orrja. Az 1902. november 25-én született „Edmonton Express” 1926 és 14 szezont húzott le a ligában, az utolsó néhány hónapot leszámítva mindvégig a Boston Bruins színeiben- még egy párhuzam Orr-ral-, négyszer érdemelte ki a szezon legértékesebb játékosának, az MVP-nek járó Hart Trophyt- ezt a serleget rajta kívül összesen öt védő kapta meg. Shore rendszerint teátrális körülmények között korcsolyázott ki a jégre, matadorkalapban, amit a játék megkezdésekor átadott egy erre a célra rendszeresített szárnysegédnek.

A harmincas évek legnagyobb csatársztárja Howey Morenz, a Montreal Canadiens Shore-ral egy évben született centere volt. 1923-tól 37-ig 14 évadban kápráztatta el a közönséget, volt olyan szezon, amikor 40 gólt ütött. Káprázatos karrierje tragikus véget ért: miután 34 éves korában visszaigazolt a New York Rangerstől régi sikerei színhelyére, és újra két hűséges szélsőjével, Aurel Joliat-val és Johnny Gagnonnal játszott egy sorban, 1937. január 28-án a montreali Forumban a chicagói Earl Seibert olyan durván bodicsekkeli, hogy Morenzet négy helyen eltört sípcsonttal és bokával szállítják kórházba. Ott a veterán center idegösszeroppanást kap, majd március 8-án tüdőembóliában meghal.

A rakéta

Joseph Henri Maurice Richard, aki a „Rocket” becenévvel vonult be a hokitörténelembe, már olyan megasztár, akit a mai hoki rajongók is ismernek, annál is inkább, hogy 1999. január 26-án, ő is kitotyogott a jégre Tampában, a legutóbbi AllStar gálán, a sportág nagy öregjei között. Az 1921. augusztus 4-én Montrealban született zseni az 1942/43-as szezonban mutatkozott be, és nem fecsérelte sokáig feleslegesen az időt: az 1944/45-ös bajnokságban 50 mérkőzésen ütött 50 góljával megdöntötte Joe Malone addig fennálló rekordját. A jubileumi, 50. találatot a bostoni kapus, Harvey Bennett mellett helyezte el a hálóban. A „Rakéta” csúcsa 1981-ig állt, amikor Mike Bossy, a New York-Islanders csatára beállította azt, csak éppen 82 mérkőzésen. Richard hírnevére mi sem jellemzőbb, hogy már régen visszavonult (1960-ban), amikor az NHL-kapusok még mindig babonával, vegyes félelemmel idézték fel a „Rakéta” góljait. Való igaz, félelmetes látvány volt, amint Richard saját harmadában megszerezte a pakkot, majd eszelősen lángoló szemekkel megindult az ellenfél kapuja felé. Nem volt erő, amely megállíthatta volna minden idők második legkiválóbb- az első hely, ez elvitathatatlan, Gordie Howe-nak jár- jobbszélsőjét. Richard hosszú karrierje alatt hét Stanley-kupát szerzett a Canadiensszel, köztük 1955 és 1960 között ötöt zsinórban, minden idők legnagyobb hokicsapatával, amelyben olyan félistenekkel hokizott együtt, mint a csodacenter Jean Beliveau, a valaha élt egyik legnagyobb kapus, Jacques Plante, a zseniális jobbszélső, Bernard Geoffrion vagy 15 évvel fiatalabb öccse, a „Zsebrakéta” („Pocket Rocket”), Henri Richard.

Mr. Hockey - 34 éves pályafutás

Richard karrierje némileg átfedte „Mr. Hockey”, a Wayne Gretzky színre lépéséig legnagyobbnak tartott hokis, Gordon „Gordie” Howe pályafutását. Howe mai ésszel felfoghatatlanul hosszú ideig, 1946-tól 1980-ig kergette profiként a pakkot az észak-amerikai jégmezőkön, s ebből 25 szezonon át a Detroit Red Wingsben. 1973-ban átszerződött a rivális ligába, a WHA-be, majd „levezetésként” az 1979/1980-as évadot újból az NHL-ben játszotta, a Hartford Whalersnél. Összesen 32 szezon ebből 26 az NHL-ben- hihetetlen. Mindennek tükrében kedvesen megmosolyogtató az akkor már 54 éves Howe „szűzbeszéde” az 1982-es Hockey Hall of Fame ünnepségen, amikor is a torontói Royal York Hotel dísztermében beiktatták a sportág halhatatlanjai közé. A szmokingban kissé esetlenül festő öreg harcos ezekkel a szavakkal fogadta a 900 jelen lévő tapsát: „Amikor elkezdtem hokizni, boldog lettem volna, ha akár csak egyetlen szezont is játszhatók a legjobbak között”. Az egyetlenből 32 lett, benne 2421 mérkőzés, 171 gól, 1518 gólpassz, összesen 2589 pont és csaknem ugyanannyi, 2418 büntetőpadon töltött perc, 21 részvétel az All-Star gálán, hat Art Ross Trophy (az évad legponterősebb játékosa), ugyanannyi Hart Trophy (a szezon legjobbja), és négy Stanley-kupa a Detroit Red Wingsszel.

A 6 láb magas, 205 font súlyú (183cm 92 kiló) jobbszélső 1928. március 31-én született a kanadai Saskatchewan tartomány Floral nevű városában. Egész pályafutása során elpusztíthatatlan vasembernek tartották, és nem is alaptalanul. Harmadik profi szezonjában, 1950 tavaszán, a Toronto elleni meccsen fejjel nekirohant a palánknak- Teeder Kennedy, a Maple Leafs hátvédje „gonoszul” félrelépett az őt bodicsekkelni akaró Howe elől-, s az ütközésnek orr- és arccsonttörés, súlyos agyrázkódás és agykárosodás lett a következménye. Howe sokáig élet-halál között lebegett, az orvosok át is fúrták a koponyacsontját, hogy megszüntessék a túlnyomást, a vasember azonban felépült, és a következő szezonban már a jégen is volt- a sérülésre csupán az élete végéig megmaradó enyhe kacsingatás utalt. És ha már visszatért, NHL-pontrekordot állított fel 86 ponttal, miközben mind a góllövők (43), mind pedig a gólpassz-adók (43) listáját vezette! Howe bivalyerejéről legendák keringtek. 1959-ben úgy megverte Lou Fontinatót, a New York Rangers hátvédjét, hogy a szerencsétlen bekk orra darabokra tört, arcát többórás plasztikai műtéttel kellett helyrehozni. Az 1999-es tampai All-Star gálán mesélte nekem- ahol alkalmam volt egy negyedórát beszélgetni az öreggel-, hogy már a pályája vége felé, amikor két fiával, Markkal és Martyval játszott együtt a WHA-ben, egy alkalommal az ellenféltől valaki leteperte Martyt, és derekasan csépelni kezdte a jégen. Az öreg odakorcsolyázott, és az apai aggódás szép jeleként halkan odaszólt: „Öreg, vagy most azonnal leszállsz a fiamról, vagy letépem a fejed”. S mivel a kemény(nek tűnő) legény nem szállt le, Gordie a következő másodpercben hátulról beleakasztotta jobb keze mutató- és hüvelykujját a renitens ellenfél orrlyukába, majd szelíden talpra segítette az illetőt. A két leszakadt orrcimpán tucatnyi öltéssel kellett visszavarrni a helyére.

Orr: forradalmár a két vonalon

Bobby Orr, a Boston Bruins varázslatos tudású hátvédjét sokan nagyobb játékosnak tartják Wayne Gretzkynél is, abban pedig minden hokiguru megegyezik, hogy a történelem legcsodálatosabb szezonja az 1948. március 20-án az Ontario tartománybeli Parry Soundban született Robert Gordon Orr nevéhez fűződik. Az egykoron lobogó, bozontos sörényű, ma decensen rövidre nyírt, szőke hajú zseni az 1969/70-es évadban Stanley-kupa győzelemre vezette a bostoni Medvebocsokat, s Ray Lussier feledhetetlen fotója a Boston Globe-ban (amely a levegőben vízszintesen úszó Orrt ábrázolja, amint a kupadöntő utolsó mérkőzésén beüti a mindent eldöntő gólt) egyszer s mindenkorra megörökíti, hallhatatlanná teszi a hokihistória legnagyobb hátvédjét, a sportágat forradalmasító újítót. Abban az esztendőben 33 góljával, 87 asszisztjával és 120 pontjával minden létező bekkrekordot megdöntött Orr, s a történelem során először lett hátvéd pontkirály. (A sors iróniája, hogy szinte ugyanekkor, 1970. április 29-én vesztette életété a valaha élt legnagyobb kapus, Terry Sawchuk- egy apróságon kirobbant lakóhelyi verekedésben). Orr ráadásképpen megnyerte a szezon legjobbjának járó Hart Trophyt, a legjobb védőt megillető Norris Trophyt és a playoff MVP-jének kiírt Conn Smythe Tropohyt is. Igazi Grand Slam, amit sem azelőtt, sem azóta nem tudott véghezvinni senki sem. Miben állt Orr nagysága? Abban, hogy védő létére széjjelrobbantotta a poszt korlátait, az egész pályát átszelő, észbontó száguldásával elmosta a szerepkörök közötti határokat, és- még úgy is, hogy gyakori sérülései fájdalmasan rövidre szabták karrierjét- beírta nevét a sportág aranykönyvébe. Abba a könyvbe, amelyben csak egyetlen név áll az övé előtt: bizonyos Wayne Gretzkyé.

Gretzky: a nagyember két évtizede

Az 1999. április 18-ai dátum bekerül a történelembe. Ugyanis ezen a napon a New York-i Madison Square Gardenben fejezte be Wayne Gretzky eddig példátlan pályafutását. Hasonlóan Michael Jordanhoz- lehetőségei csúcsán, ereje teljében, 38 évesen hagyta abba. Utolsó meccsén, a New York Rangers színeiben a pittsburghi „Pingvinekkel” játszott, és búcsút vett a szurkolóitól. A klubtól kapott egy fekete, legújabb típusú Mercedest. Kevesen tudják, hogy érdemeiért 18 autó kulcsát kapta meg. 20 éves pályafutása alatt 1486 meccset játszott az Edmonton Oilers, a Los Angeles Kings, a St. Louis Blues és a N. Y. Rangers színeiben. 894 gólt lőtt, 1963 alkalommal segítette társait a gólszerzésben, 2857 pontot szerzett összesen. 61 rekordot állított fel, 9-szer volt a bajnokság gólkirálya, ugyanannyiszor volt a bajnokság legeredményesebb játékosa és kétszer a rájátszás legjobb játékosa. Négyszer nyert Stanley-kupát az Edmonton Oilersszel, az 1963 assziszt több mint az örökranglista második helyén álló Gordie Howe összes pontja, az 1850. ezeket az eredményeket még megközelíteni is nehéz lesz bárkinek.

A 99-es számmal a hátán játszó Nagyember (The Great One- ezt a becenevet kapta) élete utolsó All-Star meccsén, 1999 januárjában, Tampában még búcsúzóul megkapta a meccs legjobbjának járó MVP-trófeát, majd a szezon végén- akkor már a New York Rangers játékosaként- szép csendben elbúcsúzott. Fénykorát azonban 1979 és 1988 között Edmontonban, az Oilers centereként élte, amikor olyan zseniális társakkal, mint Mark Messier, Paul Coffey, Jari Kurri, Larry Robinson, Grant Fuhr a történelem valószínűleg legjobb, de mindenképpen legerősebb csapatát alkották. Utána átszerződött Los Angelesbe, a Kinghez, majd egy pár hetes St. Louis-i kitérő után, három levezető szezonnal a Rangersnél fejezte be pályafutását.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!