Az állatvédelemről sokan érzelmi nyelven beszélnek, kevesen rendszerszinten. Dr.Vetter Szilvia azok közé tartozik, akik számára az együttérzés nem végpont, hanem kiindulás. Jogászként, központvezetőként, és gyakorló szakemberként évek óta azon dolgozik, hogy az állatvédelem Magyarországon kiszámíthatóbb, szakmailag megalapozottabb és hosszú távon is működő legyen.
Dr.Vetter Szilviával a Közös Ügyünk az állatvédelem alapítvány kuratóriumi elnökével, állatvédelmi szakjogásszal beszélgettünk az állatvédelem rendszerszintű működéséről, felelősségről és hosszú távú gondolkodásról beszélgettünk. Arról, mit is jelent valóban felelősséget vállalni azokért, akik nem tudnak megszólalni.
Mikor és milyen személyes élmény hatására vált számodra az állatvédelem nemcsak hivatássá, hanem küldetéssé?
Nálam ez nem egy hirtelen elhatározás volt, hanem egy nagyon korán elkezdődő történet. Gyerekkoromban az állatok egyszerűen körülvettek, pontosabban én szerettem volna, hogy körülvegyenek. Minden állat az én ötletem volt, a szüleim nem mindig osztoztak maradéktalan lelkesedéssel ebben... Az élővilág iránti tisztelet azonban természetes közeg volt otthon. Apukám biológus, az Állatorvostudományi Egyetem professor emeritusa, növényekkel és gombákkal foglalkozik: lenyűgöző világ. Engem azonban mindig azok az élőlények vonzottak, amelyek mozognak, reagálnak, kapcsolatba lépnek az emberrel.
Gerald Durrell és James Herriot könyvei alapolvasmányaim voltak. Mindig élt körülöttem valamilyen állat: csigák, tűzhasú gőték, papagáj, pintyek. Pompon és King, a két kedvenc tengerimalacom közül King megtanulta, hogy a „Hoppi” szóra beugorjon az ölembe. Piff és Puff, a két dzsungáriai törpehörcsög viszont egészen más természetűek voltak: hozzájuk csak kesztyűben lehetett nyúlni, mert haraptak. Puff egyszer ráharapott a kesztyűre, lógott rajta, én pedig alig tudtam szabadulni. Tiszteletet parancsoló volt. Az ember ilyen élményekből nagyon korán megtanulja, hogy ezek a kis lények nem játékok, hanem saját akarattal és határokkal rendelkező élőlények. A kutya csak huszonéves koromban érkezett meg az életembe, a macska pedig még később.
Gimnazistaként sokáig komolyan számoltam az állatorvosi pályával is, végül mégis a történelem és a magyar iránti szeretetem billentette a mérleget a jog irányába. Az ELTE jogi karára jártam, állatvédelemből írtam a szakdolgozatomat. Nehéz volt hozzá konzulenst találni, ami jól mutatta, mennyire nem számított még akkor bevett témának az állatvédelem az egyetemi szférában.
Milyen volt az utad a jogi pályáról az állatvédelem frontvonaláig?
Nem váltásként éltem meg, hanem fókuszváltásként. A jogi gondolkodás eszközt adott ahhoz, hogy az állatvédelemben ne csak reagáljak, hanem rendszereket értsek meg és ha csak egy mód van rá, alakítsak. Sokáig kommunikációs szakemberként dolgoztam, miközben az állatvédelem szakmailag végig jelen volt az életemben: 2009-ben jelent meg az első ezzel foglalkozó cikkem, a 2010-es években pedig a kifejezetten állatvédelmi fókuszú PhD munkámmal foglalkoztam. Ennek a szemléletnek egyfajta összegzése lett később az Állatvédelmi jog című könyvem is.
Ma a „frontvonal” számomra azt jelenti, hogy a jogi tudást, az oktatást és a kommunikációs tapasztalataimat egyszerre használom ott, ahol valódi következményei lehetnek.
Közben nagyon nagy tisztelettel tekintek azokra az állatvédőkre és szakemberekre, akik már a kilencvenes, kétezres és kétezertízes években is rengeteget tettek ezért az ügyért. Egy olyan időszakban dolgoztak, amikor még jóval kevesebb eszköz, támogatás és együttműködési lehetőség állt rendelkezésre, így az előrehaladás gyakran egyéni elköteleződésen és kitartáson múlott. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy azért tudtunk az elmúlt öt évben legalább annyi kézzelfogható eredményt és nagyságrendi lépéseket elérni, mint korábban évtizedek alatt összesen, mert több feltétel egyszerre állt össze: megérett rá a társadalom, az állam és az egyetemi szféra az állatvédelem ügye mellé állt, megjelent a rendszerszintű gondolkodás, valamint az a fajta diplomáciai állatvédelem, amelyet én képviselek – és amely korábban gyakorlatilag nem létezett Magyarországon.
Hogyan született meg a Közös ügyünk az állatvédelem kezdeményezés? Mi volt az első nagy áttörés, amiből érezted: ez tényleg hatni tud?
A Közös ügyünk az állatvédelem Alapítvány, amelynek kuratóriumát vezetem, abból a felismerésből született meg, hogy az állatvédelemben nem elszigetelt akciókra, hanem kiszámítható, rendszerszintű működésre van szükség. Ez az egyetlen, törvény által létrehozott állatvédelmi alapítvány, amelynek célja, hogy hidat képezzen az állam, a szakma és a civilek között. A munkát a területért felelős állami vezetéssel együttműködve végezzük, Ovádi Péter kormánybiztossal közösen.
Az első igazi áttörést számomra az jelentette, amikor láthatóvá vált, hogy ez a modell működik: mára olyan nagyságrendű forrásokat tudtunk az állatvédelem területére juttatni, amekkorát korábban együttvéve sem sikerült. Ekkor vált egyértelművé, hogy nemcsak egy új kezdeményezésről van szó, hanem egy olyan rendszerről, amely képes tartós, mérhető hatást gyakorolni az állatvédelem egészére.
Fotó : Juhász Melinda
Mit tartasz a legnagyobb eredménynek eddig – és mit a legnehezebb harcnak ?
A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy az állatvédelem végre rendszerszintű üggyé vált. Milliárdos nagyságrendben támogattuk az állatvédő szervezeteket, számos új kezdeményezés indult el, több mint 50 000 kutya és macska ivartalanítása valósult meg, és ezzel gazdátlan állatok millióinak megszületését előztük meg. Közben nagyon jelentős lépéseket tettünk az állatvédelmi ismeretterjesztés és edukáció felé is: a gyerekprogramoktól és kiscsoportos, élő állatos foglalkozásoktól egészen az újonnan megjelent posztgraduális állatvédelmi képzésekig, amelyek korábban nem léteztek Magyarországon, ma pedig már európai szinten is figyelemre méltónak számítanak.
A legnehezebb harc részben a végrehajtás hatékonyságáról szól, még egy viszonylag jó jogszabályi környezet mellett is. Emellett küzdenünk kell a tévhitekkel, a dezinformációval, időnként a lincshangulattal és a rosszindulattal is – ami sajnos nem az állatvédelem sajátossága, hanem szinte minden társadalmi területen megjelenik. Éppen ezért különösen fontos a tudásbővítés és a párbeszéd: nemrég zártuk le például az állatvédelmi országjárásunkat több mint 1700 szakember bevonásával, minden vármegyében, kifejezetten a hatóságok és a civilek megszólításával.
Az állatvédelem közügy és közhasznú feladat. Az ebrendészeteknek állatbarát módon és jogszabályszerűen kell működniük, az állatvédelemnek pedig minél fenntarthatóbban és szakszerűbben. Ehhez stabil, kiszámítható működésre, világos munkamegosztásra és valódi együttműködésre van szükség.
Szerinted miért van még mindig olyan nagy szakadék az emberek együttérzése és a tettek között, ha az állatvédelemről van szó?
Szerintem nem közönyről van szó, hanem inkább visszahúzódásról. Egy kibervédelmi előadásban hallottam egy fontos megállapítást: a magyar emberek többsége alapvetően jóindulatú és konfliktuskerülő. Ez jó kiindulópont. A legtöbben szívesen segítenének az állatokon, vagy legalábbis nem akarnak ártani nekik, viszont könnyen elbizonytalanodnak, amikor túl sok a negatív hang, a vádaskodás vagy a feszültség.
Ugyanakkor nagyon fontos látni, hogy így is rengetegen állnak az ügy mellé: ma Magyarországon minden hatodik adóforint az SZJA 1%-os felajánlásokból állatvédő szervezetekhez kerül. Ez azt mutatja, hogy az együttérzés valós, csak sokszor csendesebb formában jelenik meg. Éppen ezért kulcskérdés, hogyan kommunikál az állatvédelem. A terület valódi erejét és szépségét kell megmutatni: azt, hogy a segítségnek van értelme, eredménye és következménye. Ha nem csak elrettentünk, hanem bevonunk, akkor az együttérzésből sokkal könnyebben lesz cselekvés.
Mit gondolsz: a jogszabályok vagy a szemléletformálás hozhat valódi változást?
A szemléletformálás és a jog egymás utáni lépcsőfokok. A jó hír az, amikor a szemlélet működik, és nincs szükség beavatkozásra. A jogszabályi szankciórendszer ott lép életbe, ahol ez már nem sikerült. Abban a pillanatban, amikor büntetni kell, valójában a szemléletformálás kudarcával szembesülünk. Ezért gondolom azt, hogy a valódi változás elsődlegesen a gondolkodás szintjén dől el. A jog elengedhetetlen biztonsági háló, de ideális esetben ritkán kell használni. Minél kevesebbszer kell a szankciórendszerhez nyúlni, annál sikeresebb volt az a közös munka, amely a szemléletet formálta.
Milyen szerepet látsz a médiában és az influencerekben az állatvédelem népszerűsítésében?
Kulcsszerepük van, de nem mindegy, hogyan élnek vele. A média és az influencerek képesek témát napirendre emelni, figyelmet irányítani, érzelmeket mozgósítani, és ez óriási erő. Ugyanakkor az állatvédelemben különösen fontos a felelősség: nem elég megmutatni a problémát, azt is meg kell mutatni, hogy van értelmes, szakszerű, jogszerű, követhető megoldás.
Hogyan tud egy átlagember, aki nem aktivista, mégis tenni az állatokért a mindennapokban?
Nem kell aktivistának lenni ahhoz, hogy valaki felelősen viselkedjen. Az állatokért a legtöbbet a mindennapi döntéseinkkel tudjuk tenni: felelős állattartással, ivartalanítással, tájékozódással, és azzal, hogy nem fordítjuk el a fejünket, ha bajt látunk. Sokszor már az is segítség, ha valaki továbbad egy hiteles információt, támogat egy szervezetet, vagy egyszerűen példát mutat a környezetének. Az állatvédelem nem hősies gesztusokon múlik, hanem következetességen. Ha ezek a döntések sokaknál rutinná válnak, abból lesz valódi, tartós változás.
Volt olyan helyzet, ami személyesen is mélyen megérintett vagy megváltoztatta a hozzáállásodat?
Természetesen sok ügy érint meg érzelmileg, ez ebben a munkában elkerülhetetlen. Ugyanakkor azt gondolom, hogy – ahogy egy jó orvosnál is – meg kell tanulni azt a fajta érzelmi távolságtartást, amely nem érzéketlenséget jelent, hanem működőképességet. Úgy kell empatikusnak maradni, hogy közben az ember képes legyen józan, felelős döntéseket hozni.
Az állatvédelembe az elmúlt évtizedekben sok olyan emberek érkezett, aki érzelmileg erősen involvált. Ez teljesen érthető, sőt emberileg nagyon értékes kiindulópont. Ha azonban erősíteni szeretnénk a szakmaiságot, akkor bizonyos helyzetekben másfajta működésre van szükség. A vezetői szerep különösen ilyen: ott nem lehet kizárólag érzelmi alapon dönteni.
A döntéshozatal világában mindig vannak objektív korlátok, és elkerülhetetlen, hogy legyenek olyan helyzetek, amikor egy döntés valakinek nem kedvez. Ezt fel kell vállalni. Éppen ezért tartom kulcsfontosságúnak, hogy az állatvédelemben a döntések szakmai és tudományos alapokon szülessenek meg, ne pillanatnyi érzelmi reakciók mentén. Ez ad biztonságot a rendszernek, és ez teszi lehetővé, hogy az állatvédelem hosszú távon ne csak jó szándékú, hanem valóban hatékony és fenntartható legyen.
Te hogyan kapcsolódsz le, amikor a munka túlságosan megterhelő lelkileg?
Negyvenkét évesen már elég jól ismerem magam ahhoz, hogy lássam: nálam valódi kockázat, ha nem kapcsolok ki. Nem azért, mert ne lenne igényem rá, hanem mert a működésem alapvetően olyan, hogy folyamatosan elemzek, összefüggéseket keresek, előre gondolkodom. Ez a munkámban előny, de magánemberként könnyen túlterhel.
A lekapcsolódás nálam ezért nem „feltöltődés”, hanem tudatos önkorlátozás. Annak belátása, hogy nem minden probléma oldható meg azonnal, és nem minden felelősség az enyém. Ha ezt nem tanulom meg kezelni, akkor nemcsak elfáradok, hanem rosszabb döntéseket is hozok, és ezt nem engedhetem meg magamnak.
Milyen állatok vesznek körül otthon?
Egy vörös cicával és egy tizenhárom éves, háromlábú fekete tacskókeverékkel élünk együtt. A kutyus tipikusan olyan, akinek a menhelyen kevés esélye lenne: a kora, a fogyatékossága és még a színe miatt is. A vörös macska „agyilag penge”, határozott elképzelései vannak a világról, voltaképpen kicsit olyan, mint Garfield. A kutyus pedig az a jóindulatú, alkalmazkodó figura, aki minden helyzetben békét keres: ebben nagyon emlékeztet Ubulra. Azt is mondhatnám, hogy ilyen szempontból egy képregényben élek. Szívem szerint több állat is lenne körülöttem, de felelősen csak annyit vállalok, amennyihez a mindennapok sűrűsége mellett is valódi idő, figyelem jut.
És ha egy mondatban kellene megfogalmaznod a küldetésed: mi lenne az?
Közös ügyünk az állatvédelem!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez