A félelem, a szorongás többnyire a régi beidegződések hatása

Az emberek hajlamosak arra, hogy elkényelmesedjenek a kapcsolataikban. Hogy úgy érezzék, a szeretet mindent megbocsát, és hogy bármit tehetnek, a másik fél soha sem fogja elhagyni őket.

Azt hiszik, vagyis mi emberek azt hisszük, hogy különlegesek és megismételhetetlenek vagyunk, és ha valaki egyszer megkedvelt minket, akkor örökre velünk marad. Egyszerre hiszünk, remélünk, és félünk az örök szónak a valódi jelentésétől: várjuk, hogy megjelenjen az életünkben, várjuk, hogy legyen kire azt mondani, hogy örökre a miénk, de közben mi magunk sem bízunk benne teljesen. Nem merünk bízni. Vagy csak nagyon kevesen birtokolják automatikusan azt a képességet, hogy az örökké szó az tényleg örökkét jelentsen a maga tisztaságával és őszinteségével és ne valami szennyezett pocsolya legyen, hanem a bizalom és a biztonság melegágyában létezzen és ne váljon belőle az idő előrehaladtával egy elhasználódott szó.

A birtoklás nem szeretet, és a szeretet nem birtoklási vágy. Ragaszkodni nem függőség, és a függőség nem szeretet. A mentális egészséged figyelembe vétele nem önzőség, ahogy a nem-mondás megengedése önmagadnak nem tesz önzővé. Lemondani magadról a másikért nem önzetlenség, és nem mártírkodás hangot adni olyannak, ami rosszul esik neked. A szenvedély nem tesz drámakirálynővé. A megbocsátás nem luxus, és a szeretet nevében nem kell mindent megbocsátani. Ha valami kívül esik az elveiden, attól az még nem az ördögtől való: inkább kérdezd meg önmagadtól, hogy miért zavar téged az, amit a másik csinál/helyesnek gondol?

A félelem, a szorongás többnyire a régi beidegződések hatása - - - birtoklás, félelmek, függőség, mentális egészség, ragaszkodás, szeretet, szorongás,

Egy adott kapcsolati rendszerbe születünk bele, majd abban is növünk fel. A gyermekkori történések és szituációk és emberi viszonyok meghatározzák a felnőttkori életünket, gondolatainkat, elveinket és erkölcsünk iránytűjét. Arról nem is beszélve, hogy tudat alatt azt a kapcsolati viszonyt fogjuk vonzani és követni, amiben részünk volt gyerekkorunkban. És amibe a szüleinknek és a nagyszüleinknek és a dédnagyszüleinknek, mert a család egy kör: az eleje a vége, a vége az eleje, a köztes tér pedig mindig valahol összeér. Transzgenerációs kapcsolódás, tudod ez olyan, mint amikor gyerekkorodban azt mondod a szüleidre, hogy te biztos, hogy ezt nem fogod csinálni, mint ők, vagy te nem leszel olyan, mint az anyukád/apukád/nagymamád/nagyapád, és aztán szembejön veled egy pillanat felnőttkorodban, amikor rádöbbensz, hogy pont olyan vagy, mint amilyen nem szerettél volna lenni.

Lázadsz, tagadsz, átengeded magad, ismét tagadsz és üvöltesz, közönyössé válsz, majd dolgozol vele, elfogadod és kezet rázol vele mosolyogva. Aztán megindul a gyógyulás.

32 évesen ismerkedtem meg a gyász folyamatával. Vagyis nem, eddig is tudtam, hogy létezik a gyász persze, de most érkezett meg hozzám a megengedése annak a folyamatnak, hogy tudatosan tudom követni magamon a gyász különböző, egymás után létrejövő fázisait. Nem csak követni, de fel is ismerem, hogy most éppen hol is tartok és miért és akkor tessék, merjem engedni és ne féljek foglalkozni vele akkor se, ha a környezetem vagy a társadalom azt gondolja, hogy az egész csak a fejemben létezik és “a problémákat én gyártom magamnak.” A félelem, a szorongás többnyire a régi beidegződések hatása, olyan berögződések, amiket lehet észre sem vettünk vagy nem tartottunk fontosnak akkor, amikor megtörténtek velünk. Például, amikor azt mondták nekünk gyerekkorunkban, hogy próbáljuk meg nem folyamatosan kimutatni az érzéseinket, mert aki állandóan “picsog”, annak nem lesznek barátai. Picsogásnak számít, ha nyilvánosan sírsz, kiabálsz, és elmondod, ha éppen valami fájdalmat okozott neked. Emiatt a “tanítás” miatt a későbbiekben minden sírás után bocsánatot kérünk, vagy egyszerűen csak ránk tör a szégyenkezés érzése. De az is lehet, hogy annyira “megszilárdulunk”, hogy meg se engedjük magunkat a könnyeket. Volt már olyan, hogy jégkirálynőnek, vagy érzéketlennek neveztek titeket? Hajlamos vagy arra, és most férfiként, hogy nem tudsz mit kezdeni azzal, ha egy nő sír? Hajlamos vagy arra nőként, hogy ideges és feszült leszel attól, ha egy férfi nem akar az érzelmeiről beszélni azonnal?

Érezted már azt, hogy nem ért meg senki?

Érezted már azt, hogy akkor kapcsolódnak hozzád sokan, amikor te vagy a társaság “fő bohóca és szemetesládája”, és állandóan a pozitív energiát sugárzod?

Elhitted már, hogy a fura, a “más” nem normális? Volt olyan, hogy inkább nem mondtál valamit, mert nem szeretted volna, ha értetlenül néznek rád?

Érezted már azt, hogy amikor kimondod, hogy nem ért meg téged senki, akkor megsértődnek rád a barátaid, mert azt hiszik, nem vagy velük elégedett?

Érezted már azt, hogy erősnek kell lenned, mert ha te nem vagy az, akkor ki más lenne?

Hogy te nem adhatod fel, hogy nem hibázhatsz, mert akkor nem fognak vagy kevésbé fognak szeretni?

Érezted már azt, hogy egy adott társaságban nem tudsz önmagad lenni, hogy nem jön ki hang a torkodon, mert nem fogadnak el téged?

Kiskorunkban öntudatlanul szívtuk magunkba a személyiségünk alapjait, amit akkor kezdünk el megérteni, akkor kezdünk el valójában formálni és megvétózni, amikor tudatunkra ébredünk. Ez viszont nem jön azonnal és rögtön, nem kopogtat be az ajtónkon, amikor betöltjük a tizennyolcadik életévünket és mondjuk egyetemisták leszünk, akkor se csönget be, amikor önálló és független életet kezdünk el élni a saját kis lakásunkban, vagy épp felvesznek minket az első állásunkba. Nincs korhoz kötve az érettség. Nem egy szám mondja el az emberről, hogy ő most mennyire gyerekes, felnőtt, bölcs, intelligens, művelt, buta, élettelteli, független, vagy kapcsolatfüggő. Nem a papíroktól lesz valaki művelt, ahogy a kor csak egy szám, ami egyedül azt mutatja meg, hogy már hány éve él a Földön. Akkor kezdődik a baj, amikor a korra fogjuk például a bulizási hajlamunkat, hogy “kiöregedtünk” már az állandó koncertezésből, vagy amikor azért ítélünk mert valakit, mert szerintünk nem a korához méltón viselkedik, vagy harminc évesen még nincsen három gyereke és férje. Észre sem vesszük, hogy ez is valójában csak a társadalmi nyomás miatt létrejövő belső szorongásunk. Megfelelni egy kimondatlan elvnek úgy, hogy igazából nem érezzük fairnek.