Kevés a bárcsakom, annál ritkább a volnám. Mert minden megadatott. Időben, s valami már jóval azelőtt: esély, döntés, lehetőség. A közös elmélkedés, a megérzések, a tudás és ismeret, álmok és szerelem, a búcsúzás időben, a nevetés és öröm felülkerekedve, a hit, ami felemelt bennünket. A nehéz szerepek, a kimondhatatlan mondatok, az elfogadás. A jókívánság, az útravaló, s az ígéret.

Szimfónia volt, amiben megtaláltuk a helyünket. Egyikünk sem ekkor született, egyikünk sem ekkor halt meg. Eljátszottuk, ahogyan azt kell. Miért nyavalygok hát, hogy mindez oly nagyon klisének hat? Mert bosszant. Mert így mondhatják, hogy igazságtalan, nyakatekert, kibogozhatatlan. Látszólag.

Engem nézve – csak messziről, tisztes távolból – egy keserű elhívás valósul meg. Dráma, amiben elcsúszott az idő, s megrekedt a tér, a szereplők pedig, készségesen szenvedik el. Fájdalomból cselekednek, követelik az elégtételt, szeretnék az esélyt, amit már nem lehet..

Pedig nem mondja: „Segíts nekik úgy, ahogyan nekem nem tudtál”.

Sokkal inkább így szól a szívemben: „Segíts nekik úgy, ahogyan velem is tetted”.

Ez a kicsit sem klisés igazság bennem. Erre nevelt. Ő, az élet és az aktuális helyzet. Az elve elhívás bennem.

Ugyanis amikor még akart, pörölt velem. Könyörtelenül számon kérte a hitem. Akkor is, ha ő maga nehezítette a legjobban el. Mindenével várta tőlem a mindenem, de becsmérelt érte. Azért, mert mindenemet adom, aztán azért, mert abbahagyom. A nagy tanítóm.

Talán a klisék mögött mind van ilyen történet. Talán nincsen. Látszólag úgy sem érthetjük meg. Ő nem mesélheti el, s én is csak azt mesélhetem, ami engem illet. Így van ez. A klisé.. még mindig bosszant. De meghagyom, legalább büszkének – a miénknek. A legbüszkébbnek.

• lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!