Amikor a lelki békéd fontosabb lesz az igazságod bizonygatásánál

Megszámlálhatatlan önfejlesztő könyv elolvasása, és terapeutánál töltött óra után, mindig rettentő határozottan eldöntöttem, hogy: A saját lelki békém a legfontosabb. Becsülettel követtem a leírt – elmondott utasításokat, és - esküszöm – még dolgoztam is magamon.

Már kisgyermekként olyan erősen élt bennem az igazságérzet, és az, hogy ennek hangot is adjak, kiálljak magamért, vagy akár bárki másért, hogy emlékszem nagymamám egyik mondatára, amiben mára már biztosan tudom, hogy igaza volt:

„ Kislányom, ha ekkora igazságérzeted lesz, borzasztó sokat fogsz sírni..”

Felnőttként persze, jó néhány elszenvedett pofon után, az ember csiszol a véleményformálásán, és az eszközökön is, amikkel érvényesíteni szeretné az igazát, a bölcsebb ember pedig még arra is képes, hogy megválogassa, kikkel igyekszik megértetni a saját gondolatai érvrendszerét.

Amikor a lelki békéd fontosabb lesz az igazságod bizonygatásánál - - - életszemlélet, igazságérzet, önszeretet, világnézet,

De sajnos, a mai rohanó és felszínes világban egyre kevesebb az az ember, aki tisztelettel és elfogadással tudja befogadni azt, ha különbözik a véleménye a másikétól. Az emberek – tapasztalom szerint – igen kevés százaléka az, aki hajlandó időt és energiát fordítani arra, hogy békében legyen magával és a környezetével is. Az akaratérvényesítés és az elnyomás olyan szinten beleívódott a mindennapjainkba, hogy ember legyen a talpán, aki képes önuralmat gyakorolni a nap 24 órájában.

Egymás villámhárítói lettünk, és jól bevált játszmákkal vezetjük le a feszültségünket talán épp azokon, akiket a legjobban szeretünk, akik a legjobban hasonlítanak ránk, vagy épp akikről úgy gondoljuk: „ ő úgyis elbírja”.

Rám igencsak jellemző volt az, hogy leblokkoltam, ha egy szerettemmel kerültem konfrontálódó helyzetbe, aztán, egy ponton elfelejtettem a lelki békém érdekében mantrázott mondatokat, és harcba szálltam olyan emberekkel, a megértésért, akik valójában – pontosan tudom - hogy sosem fognak megérteni. Újra és újra hittem abban, hogy az emberek képesek lesznek olyan intelligenciával állni a véleménykülönbségemhez, amilyen empátiával én fordulok feléjük. Hívhatnám ezt jóhiszeműségnek, naivitásnak, de ismerek olyat, aki szimplán vesztesnek tart az e-fajta gondolkodásom miatt.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Dibáczi Dóra

Az életemben mindigis központi szerepet töltött be az írás. Gyerekkoromtól kezdve amolyan gyógyírként használtam. Egy menedéknek. Ami mögé elbújhatok, közben pedig mégis ki adhatom magamból ami a lelkemet nyomja. Egy idő után aztán a környezetem hívta fel rá a figyelmem, hogy ez az érzék több annál, minthogy magamnak írjak egy füzetbe, ès talán segíthetnék a történeteimmel, gondolataimmal másoknak is. Mivel az írás mellett az empátia és a segítőkészség az, ami számomra mèg rendkívül fontos, így már csak egy nagy adag bàtorság kellett, hogy ràlépjek egy olyan útra, amire mindig is vágytam.. Írjak. Ne csak magamnak, Nektek is. Van mèg mit tanulnom, ès nèha mèg meztelennek érzem magam egy - egy mélyebb gondolat megfogalmazása után, de ha a soraim már csak egy embernek is segítenek, jókor - jó időben, akkor elmondhatom: cèlba értem!