Érzelmi rabság

Most biztos azt kérdeznéd:

– Ha ilyen rossz volt, miért voltál velem valójában?

– Mert beleestem az életedbe, beléd és minden jött magától. Azért drágám. Mert változunk.

Egy nap azt szeretném, hogy legyen az enyém. Legyen az enyém az összes lehetőség, a siker és a kudarcaim. Legyenek ott velem a szeretteim és az igaziak. Azok a valódi emberi lények, akik miatt ott lehetek majd, hogy megköszönjem, amit tettek értem, mert soha nem adták fel. Tartották bennem a hitemet és mindig megerősítettek azokban a dolgokban is amiket nem csináltam jól. Ott voltak a legnagyobb pillanataimnál és soha nem fordultak el tőlem. Ezen a napon szeretném megosztani az összes örömömet és boldogságomat velük. Szeretnék minden pillanatban beleborzongani. Persze ehhez a naphoz majd egy férfira lesz szükség. Egy olyan embert képzelek el magam mellett, aki ragyogtat és felemel. Szeretném megadni neki azt a boldogságot, amit a puszta jelenlétével biztosít nekem. Lassan, kis léptekben haladva szeretnék eljutni eddig.

Feladtam magam egy kis időre, de igazából mindig tudtam mit akarok.

Lehet, hogy maradi vagyok. Az is lehet, hogy én gondolom rosszul. De engem így neveltek, meg úgy hogy nagyon kell szeretni bármi is van. A szeretet nem ismer határokat én így tudom. Ezért hiszek benne, az íratlan életszabályokban. Amikben meg kell történnie a váratlannak és a bizonytalanságnak, ahol helye van mindennek, amitől félünk de tudjuk, hogy a kockázat az élet velejárója. Engem arra tanítottak, hogy két ember kapcsolata nem érdekeken alapszik, hanem közös célokon és az úton amit ketten járnak együtt. Azokkal a bizonyos finom, apró léptekkel. Kislány koromban állandóan esküvőkre jártunk, ahol én mindig koszorúslány voltam. Visszagondolva, olyan esküvőkön is báli ruhát viseltem, ahol valójában nem is tudtam, hogy ki a menyasszony.

Tehát én királylányként nőttem fel, úgy ahogy kell. Ezert én tudom, hogy szeretnék ott lenni majd ezen a napon. Amikor megkérik a kezemet, oltárhoz állunk és kimondjuk a világ legerősebb igenjét.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Krausz Dominika

Nem kötelességből írok, a tollamnak szüksége van valamire, ami megihleti. Sosem tudtam úgy alkotni, mintha ez egy megoldandó feladat lenne. Tizenkét évig versenytáncoltam, úgy tartják a nagy táncosok nem a technikájuk, hanem a szenvedélyük miatt válnak naggyá. Ezt a szenvedélyt mára az írás jelenti számomra, ez az én "váram", ahová ha kell elmenekülhetek és úgy érzem adhatok magamból valamit másoknak. A célom, hogy amikor olvassák a bejegyzéseimet, érezzék magukat jól az emberek egy olyan helyen a világban, ahol értékre lelhetnek. Függetlenül attól, hogy öröm vagy csalódás van a lelkükben, találjanak a soraim közt valamit ami hasznos lehet számukra bármilyen élethelyzetben.