Ez már nem ugyanaz

Szegény, pedig, milyen gyönyörű volt! Én olyan sokáig láttam magam előtt, hogy mivé növeszthetnénk ezt ketten, ha nem félnénk egymástól, a hibáinktól és a felelősségtől. Egykor sajnáltam a falakat közöttünk, a sok ki nem mondott szavakat. Sajnáltam, hogy ezek miatt folyton elengedtük egymás kezét és csak hánykolódtunk, biztonságos távolságból méregettük csak egymást. Sajnáltam, hogy nem látjuk minden reggel kócosan a másikat, nem hallom ahogy énekelsz, miközben zuhanyozol vagy hogy nem a jó éjszakát üzeneted az utolsó, amit a nap végén látok. Azt is, hogy nem játszunk együtt úgy, mintha gyerekek lennénk, igazi bohócok, akik kacagva imádják egymást. Szerettem volna a szeretőd, bajtársad, támaszod és cinkosod lenni a hétköznapok szürkeségében. És természetesen minden éjjel cirógattam volna a karod, amíg el nem alszol. Tudom, ellentmondásos vagyok, de azt az egyet mégis csak titkon szerettem, hogy nem tudtunk igazán soha elszakadni egymástól. Most viszont, nagy fekete pacák vannak ezen a vágyképen, gyűrött az egész és már magam sem tudom, hogy vajon képes lennék még mindezt megadni neked, ha kérnéd. Hogy akarnám-e még, ha te akarnád. Nem tudom mit jelent a túl késő már vagy hogy mikor lehet még időben észhez térni, de valami megtört bennem.

Az elmúlt hetekben számtalanszor elképzeltem mennyire szenvedélyesen foglak szeretni, amikor majd újra magadhoz húzol, akartalak úgy igazán mindent elsöprően, nem törődve semmivel, csak a pillanattal, de csalódást okoztam magamnak. Itt vagy és nem érzem, hogy megy. Érzem, de mégsem. Tudom, hogy imádsz, de mégis a sárba tiportad a szívem, így hogy legyek a végzet asszonya? Hogy tegyek úgy, mintha ez nem történt volna meg? Ellentétes erők húznak belül szét, ahogy megcsókolsz. Hiányzott, olyan jó, de közbe valami megkeményít, nem érzem a biztonságot, nem tudok hátradőlni. Pedig adnék többet, annyira adnék, de már nehezmre esik, már nem jön szívből, mert a pofont végül mindig én kaptam és az ütés helye fegyelmezetten tart a jégkirálynő szerepébe. Utálom ezt a maskarát, de te adod rám újra és újra. Elkezded olvasztani a jégpáncélomat, majd, amikor védtelenné válok, belém döföd a kardod. Nem akartam ilyenné válni, nem akartam védekezni, csak szeretni akartalak önfeledten, mindkettőnk örömére. Tudom, hogy nem csak te hibáztál, ez az egész szerelem dolog mintha nem lenne nekünk való. Beletöltöm az ölelésembe minden sóhajom, aztán szorosabban húzlak én is magamhoz – a szívem mélyen annyira szeretlek és úgy sajnálom! Egy pillanat az egész és aztán elengedem, te semmit sem érzékelsz ebből a rejtett üzenetből, a vágyak vad tengerén sodródsz már és végül engem is belerángatsz ebbe a csónakba, de már ez sem ugyanaz, mint régen.

Üres, vagyok. Nem vagyok szomorú, de már az a lány sem, aki ilyenkor sajnálta, hogy véget ért a mámor és te mindjárt tovaszállsz. Nem fáj, hogy távozol, szinte már semleges. Csak az illatod, amit rajtam hagytál melegíti fel egy picit a szívem, de ez az érzés is már csak egy emlék a múltból, amikor még vártam ezeket a bűnös órákat. Azokból az időkből, amikor még hittem bennünk, amikor még igazán élt bennem a remény és amit kettőnknek őriztem. Ne haragudj rám, hogy ezt mára már elvesztettem, elfáradtam és talán már nem is vágyom erre, nem fogok érte harcolni, csak hagyom, hogy végleg elmúljon, mert elindultunk a lejtőn. Valami egészen más lett, ami már nem ugyanaz, mint régen, lassan elérem a kezeimmel a kulcsokat és végül kiszabadítom magam szíved börtönéből.

Továbbiak itt és itt!

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!