Hollywoodnak üzenem

Először is azt gyanítom, hogy Leonardo kikötötte szerződéseiben, hogy csak és kizárólag a külsőségekre adó, pénzéhes hölgyekbe hajlandó beleszeretni filmjeiben (bár mind tudjuk, hogy a medve is nőstény volt, azt azért nem fogom idesorolni). Tehát a mi idegenünk lejátssza ezeket, és arra jut, nincs annyi pénze, hogy képes legyen boldoggá tenni minket. Majd megnézi a két fentebb említett Nicholas Sparks művet, és megtanulja, hogy a nő igenis tud nagyon szerelmes lenni, de inkább máshoz megy férjhez és másnak szül gyerekeket. A nem rég mozikba került kutya életeket bemutató műben is azt láthatja, ahogy a férfi borostát növeszt, megráncosodik, elvonul egy magányos házikóba és várja, hogy kopogtasson egyszer csak az igazi. Aki, nem mellesleg egy csinos, kiegyensúlyozott özvegy képében bukkan fel, mert ugye evidens, hogy neki összejött a házasság, a gyerekek, a ˝minden˝. Azt gondolnánk, E.T. itt már végleg feladja, de nem. Kikölcsönzi az Éjszakai ragadozókat és a Holtodiglant is, és nem hogy, nem akar nőt szeretni, de távolról ismerni se, ha lehet.

Komolyabbra fordítva a szót, ilyenek lennénk mi nők? A nem, amely képtelen a minden akadályt legyőző erősségű érzelmekre, fut a lehetőségei után, átgázolva a férfiakon, kiszakítva szívüket a helyéről, és megőrizni azt trófeaként? Nem tudunk, és nem akarunk megbocsátani, újrakezdeni? Kifizetődőbbnek és racionálisabbnak látjuk a továbblépést? Vagy egész egyszerűen tényleg soha nem tudjuk eldönteni, mit szeretnénk, és kiszámíthatatlan cselekedeteinkkel életre szóló szerelmeket teszünk tönkre? Kétlem. Igazából biztos vagyok benne, hogy semmi hasonló általánosítás nem állja meg a helyét, de Hollywood mégis ilyennek láttat minket.

Megmondom őszintén, nem is várom el az íróktól, rendezőktől, hogy dolgozzák fel magánéleti csalódásaikat, tegyenek egy ragtapaszt a szívükre és széles mosollyal az arcukon gondoljanak az exükre, ahogy azt se, hogy tűnjenek el a mozikból a beteljesületlen vágyak ihlette alkotások. Csupán annyit, hogy ne éleződjön ki ilyen mértékben a kontraszt. Hiszen ezeknek a filmeknek, többségében, nők a célközönségei és mégis azt a látszatot keltik, hogy kivétel nélkül a férfi szerelmi élete csúszik el visszafordíthatatlanul a főhősnő hatására. Ideje tehát beletörődni, hogy a valóságban, a szerelem mindkét nem számára banánhéjként funkcionál. Különben, lehet, hogy a jövőben szívesebben fogunk beülni a John Wick-re, amiben a kiskutya halála már a legelső percekben megsirat minket és az egész igazából egy szaftos mészárlás, de mégsem kell újra szembesülnünk a szélsőséges, szexista kritikákkal.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!