Láttam bennük az életünket

Család. Nekem te voltál a családom. Az én első, saját családom. Te voltál a fejemben a fiú, aki térdel előttem egy gyűrűt tartva. A fiú, akinek annyit mondok, akarom. A fiú, akivel egy agyonhasznált kanapét cipelünk egy hitelre vásárolt házba. A fiú, akivel elhitetem, hogy valóban érdekelnek a stratégiai számítógépes játékok, csak azért, hogy boldog legyen.

Te voltál az, akinél nem volt kérdőjel. Vagy tudod mit? Volt. Száz meg száz, talán ezer is, de életemben először nem számított. Nem számított, mert annyira szerettelek. Vakon, remegve, szinte fájón. Úgy, amiről korábban csak olvastam, de sosem hittem, hiszen voltam már szerelmes. Függőség voltál, egy elnyomhatatlan érzés.

Most viszont muszáj, el kell nyomnom magamban az álomképet, a vágyat. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hiányozz. Nem gondolkodhatok a feltételes módban, nem idézhetem fel a boldogságot, mely már rég halott.

A valóságban vagyok, ahol ők együtt, én egyedül. Ők boldogok, én hamarosan. Mi nem ők vagyunk, s remélem ők sohasem lesznek mi.

Csak egy pillanat volt, egy pillanat, mikor láttam bennük az életünket.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!