Mi mindannyian traumatizált ősök leszármazottai vagyunk
Engem is vert az apám, mégis ember lett belőlem!
Jó, de milyen? - Teszi fel a kérdést a szerző. Tény, hogy még ma is rendkívül sokszor halljuk a fentebb leírt mondatot, mintegy önigazolásként, hiszen a fel nem dolgozott traumák elszenvedői nagyon sok esetben maguk is traumatizáló szülőkké válnak. Gyermekként a szüleink mutatták nekünk a valóságot, kvázi "hipnotizáltak" bennünket, így ami otthon természetes volt, arról sokáig azt hittük, hogy másoknál is biztosan így megy ez. És, ha később sem sikerült feldolgoznunk a gyermekkorban elszenvedetteket, akkor a saját gyerekeinknek is hasonló valóságot teremtünk majd.
Ha érzékenyebbé válnánk a gyermekkorban elszenvedett kegyetlenségekre és azok következményeire, akkor az már önmagában véget vethetne az erőszak nemzedékről-nemzedékre való örökítésének - olvashatjuk a könyvben. A bántalmazástól ugyanis nem rendes, hanem sérült ember lesz belőlünk. A gyermekkorban elszenvedett testi-lelki bántalmazások rányomják a bélyeget az egész életünkre. Ám
ahhoz, hogy szabadulni tudjunk gyermekkorunk kísértő démonaitól, messzebb kell látnunk a szüleinknél. El kell fogadnunk, hogy egykor ők is tehetetlen áldozatok voltak, akik feldolgozatlan sérüléseiket nekünk adták tovább.
A dolgok rózsaszínre pingálásának vágya
Mindenkiben munkálkodik egyfajta Ha nem veszek tudomást róla, akkor nem is létezik beállítódás. Mintha csak a dolgok attól léteznének, hogy beszélünk róla. Pedig valójában azért kell beszélnünk róluk, mert léteznek. Olyasmi ez, mint az áldozathibáztatás, amikor sokakban az első kérdés, ami felmerül, az a Minek ment oda? lesz.
Ez a jelenség azonban, nem összekeverendő a rosszindulattal, hiszen a legtöbb esetben egyáltalán nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy mindenkiben él egy stabilan kialakított kép a világról. S ebbe a világba nem tartozik bele az, hogy akkor is rossz dolgok történhetnek velünk, ha mi nem érdemeltük ki azokat. Hinni akarjuk, hogy, ha ezt vagy azt nem tesszük meg, akkor ez vagy az egyáltalán nem történhet meg velünk. Ezért félünk sokszor még csak beszélni is a rossz történésekről, érzésekről, hiszen azt hisszük, hogy épp az említésükkel hívjuk életre azokat. A beszéljünk inkább pozitív dolgokról kezdetű sztori azonban, csak ideig-óráig működhet. Hiszen a feldolgozatlan traumák, sérülések mindig utat keresnek majd maguknak.
Éppen ezért, nekünk most óriási lehetőség van a kezünkben. Soha ennyi ismeret nem volt még fellelhető a témában, mint most, soha ennyi szakember nem volt elérhető, mint most és soha ekkora esély nem volt még arra, hogy megakadályozhassuk a traumák továbbörökítését. Lehetőségünk van felülírni örökölt sorsunkat és módunkban áll becsesebb örökséget hagyni gyerekeinkre annál, amit őseink ránk hagytak.
Kiváló alapot szolgáltat ehhez Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors c. könyve, melyet nem túlzás azt állítani, hogy kötelező olvasmánnyá kellene tenni az iskolákban és saját olvasmánylistáinkon is. Közérthetően, összefüggéssekkel, kutatásokkal, saját és praxisában megélt tapasztalataival alátámasztva világít rá arra az alapvető tényre, hogy a lélek fütyül a papírformára.
Lehet bármink, élhetünk bármilyen jól, nem lehetünk felhőtlenül boldogok mindaddig, még fel nem dolgoztuk a sérüléseinket, meg nem értettük a magunkkal hozott örökségünket. Mert bármennyire is jó volna azt gondolni, hogy a múltunk eltemetésével igazi jövőt építhetünk magunknak, a generációs örökségünk valamilyen úton-módon mindig teret csinál majd magának.
További írásaimat a honlapomon és Facebook oldalamon olvashatod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez