Nem, nem egészséges, ha állandóan szégyenérzetet érzel és lelkiismeret-furdalást valakinek a közelében

Először azt hiszem azt kéne tisztázni, hogy az önismeret fontossága, a nemmondás képessége, a mentális egészségünkre való fókuszálás, a megváltozott viselkedés és ezzel együtt a határaink felhúzása-, illetve olykor kicsit megváltoztatása nem önzőség. Nem leszel akkor sem önző, ha hirtelen másképpen kezdesz hozzáállni az emberekhez körülötted, akkor sem leszel önző, ha a többiek szerint teljesen kifordultál önmagadból és már rád sem ismernek, tehát többségében olyan érzést keltenek benned, mintha az új éned gáz lenne, mintha nem is te lennél: akkor sem vagy önző, akkor sem a te hibád a saját változásod, ha a szavaik következményeként elérik, hogy megkérdőjelezd saját magadat. Képzeld el, hogy semmi sem történik hirtelen, és ahogy a filmeknek, úgy az életben lévő cselekményeknek is vannak előzményei, csak nem mindegy, hogy mikor és hogyan értelmezzük vagy vesszük észre a jeleket.

De ugye tudod, hogy a változás célja olykor pont az, hogy nem az vagy a változás után, mint előtte voltál?
Ugye tudod, hogy egy adott életet senki nem képes változás nélkül végigtolni? Illetve akár még lehetséges is lehet, de ha így is lenne, az semmiféleképpen nem lenne önazonos és őszinte. Gondolj a covidra: maszk mögül mindenki bátrabb, de mi van akkor, amikor leveszed a maszkot?
Feltűnt, hogy aki a leghangosabban szól fel az „új” éneddel szemben, ő a te támogatásodat automatikusan elvárná a saját változásával, viselkedésével kapcsolatban?
Észrevetted, hogy általában az nem szokott tetszeni az embereknek, ha elkezded kiengedni a saját hangodat, hogy már egyre inkább ki mersz állni önmagad miatt velük szemben is? Hogy már képes vagy arra, hogy nemet mondj akkor és ott, amikor úgy érzed, hogy magad miatt nem mondhatsz igent.

Volt már olyan bárminemű kapcsolatod, ahol, amikor nagy nehezen nemet mondtál vagy elmondtad a véleményed, akkor azon nyomban lelkiismeret-furdalást és bűntudatot kezdtél el érezni? S mikor ezt elmondtad a másiknak vagy azonnal vagy kicsit később, akkor ő csak legyintett, hogy csak túlságosan magadra veszed a dolgokat és nem kéne mindent túl gondolnod? Volt már olyan, hogy elbagatellizálták, semmibe vették az érzéseidet, a véleményedet, a gondolataidat? Volt már olyan, hogy egy beszélgetés, egy vitatkozás közben megkaptad, hogy veled nem lehet rendesen kommunikálni, hogy nem vagy elég nyitott, hogy nem hallgatod meg a másik érveit, miközben valójában a másik volt az, aki folyamatosan önmagára, az „én” -re vezette vissza a szót? Rejtett erőszakosság, még rejtettebb birtoklási vágy, akár rejtett bizonytalan énkép, ami miatt az állandó támadás a legfőbb fegyvere a másiknak. S amíg nem vagy tisztában önmagaddal, a te rossz beidegződéseiddel, rosszul kommunikált eszközeiddel, addig bele fogsz menni a játékokba, addig engeded, hogy megkérdőjelezzen saját magadban az egész, sőt olykor van, hogy te is kezded a játékot.

Az asszertív kommunikációra való törekvés nem az ördögtől való s nem az énközpontúság talapzata, hanem éppen ellenkezőleg: mások mellett önmagad is fontossá válik. Az asszertivitás azt jelenti, hogy elsősorban a saját jólétedért vagy felelős, a saját mentális egészségedet kell első helyre tenned, a saját érzéseiddel és gondolataiddal és szükségleteiddel szükséges tisztában lenned ahhoz, hogy másokhoz megfelelően tudj kapcsolódni. Hogy ne maradjon semmiféle mérgezés benned és körülötted, hogy ne a bántalmazás legyen a normális élet, ami biztonságot nyújt. Az asszertivitás megengedi, hogy akinél azt érzed valamiért, hogy nem, akkor engedd meg magadnak mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül, hogy kilépj. Nem kell mindig mindenhol belehalnod. Van, amikor Az, hogy önmagadért kiállsz az nem önzőség, hanem alapvető emberi jogod, ahogy mindenki másnak is: ha a másik embert motiválsz rá, te miért érzel szégyent, illetve magadtól miért nem várod el önmagad elsőbbségét?

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!