Nőiségemben

A félhomályban, utcák, házakba érkező finom fényében, résnyire húzott szemmel, figyeltem a tükörképemet. A kezemmel végigsimítottam a karom. Az idő hozta félelmeket messzire űzve, érzékeltem, hogy semmit sem változott. Az illata még mindig vanília, íze valamiféle, ismeretlen fűszer, vagy gyümölcs.

Lassan bontottam ki a hajam, a szálacskák kötegekbe összeállva zuhantak a vállamra, majd a tarkómat elhagyva, jobbra és balra hintáztak egyet-egyet, mielőtt megálltak a hátam közepén. A majdnem feketéből fehér szalagok kacsingattak kifelé. A szemem sarkában csücsülő szarkáim felé igyekeztek, akik még mindig ott lóbálták lábaikat az idő ritmusára. Az egyik fehér szalagocskát megfogtam és az utcáról beszűrődő fény felé vonszoltam. Akkor értettem meg az én sötét hajam titkait, rejtett történeteit.

Nőiségemben - - - elmúlás, érzések, nőiség,

A fehér szálacskákban, pont mint a régi filmkockákon elevenedtek meg az emlékeim. Képük rávetült a tükörképemre. Láttam azt az éjszakát, mikor a bánat egy lehelettel festette fehér szalagokká a majdnem feketéket. Testvéremért virrasztottam, imádkoztam, könyörögtem, éghez és földhöz. Végül csak a hajamban rejtőzködő sok-sok fehér nyom maradt. Láttam a terheket, amiket nem tudtam cipelni, és kihúzták hajamból, minden feltűnés nélkül az életet. Ujjaimmal tapintottam tovább a testemen hagyott idő-nyomokat.

A szemem sarkában azok a már sokat említettek kényeskedtek. Egészen szétszéledtek. Ahogy beletúrtam a mások szerint széppé tévő ráncaimba, olyan hangos nevetésbe kezdtek, hogy a tükröm majdnem berepedt. S akkor ott, az emlékek hangjai is tolongani kezdtek, és visszaidéztem minden nevetést, csengőt és bongót ami egyenként mélyítette, a most már tudom, nevető ráncaimat.

A bőrömön, az arcomon a hajamon, mindenhol otthagyott az idő egy apró jelet. A testem térkép, az itt töltött életemről szóló, vidám vagy keserű lenyomat. A szépsége még mindig megmaradt, csak megjelöltek a fontos történetek. S mindazok kik, fontosak.

A mellem kereksége, kislányom ajkai között lett gurgulázó nevetés. A bal combomon lévő egy-egy megpattant ér, a felemelt és letett terhek nyoma. Az apám ott van a jobb térdem felett, hosszanti hegként, mikor nem hallgattam rá, és végignézte, hogy elesek, majd csókolva felemelt. A süteményeim, ilyen, olyan égetett foltok a kezemen.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Barna Berni

Csak nemrégiben jutottam el oda, hogy le merjem írni magamról azt, hogy: Író. Egy megjelent és egy megjelenésre váró könyvvel és számtalan írással a hátam mögött. Szóval, író vagyok. Írónő aki szenvedélyesen kutatja azt, ami a felszín mögött van és csak ritkán látható. Ehhez be kellett járnom a fél világot és a saját útjaimat is. Azt az utat, ami szerintem az egyetlen út, mi egymáshoz vezethet minket. Az önismeret útját. Erről írok, néha szépen, néha nyersen, de remélem őszintén. Napi Júlia: Ki is valójában Júlia? Júlia minden létező. Istennő, királynő, gyermek, anya, feleség, szerető, szabályos és szabálytalan, elveszett és erős, önálló, tévelygő, céltudatos, forró és hideg. Júlia mi vagyunk, mi, Nők, minden minőségünkben megnyilvánulva. Vannak korlátaink, de ezeket a korlátokat valójában mi hoztuk létre önmagunk számára, mert azt hittük, majd megóv a csalódásoktól. Aztán még is csalódtunk, majd újra és újra felálltunk. Megértettük, hogy valójában Júlia a sérüléseitől lett erős, mert ezeken keresztül felfedezhette azt: Ki is Ő valójában? Júlia én vagyok és te vagy. Ezek a mi történeteink.