Te is engem?

Igen mondani neki, hagyni, hogy felborítsa a világomat? Már megemeltem a lábamat, sőt az első lépést be is fejeztem. Tudni akartam, hogy újra lezuhanok-e majd a mélybe. Hogy ezúttal, amikor tényleg veszettnek tűnik minden, mert annyi sérelemmel lettünk gazdagabbak mindketten, vajon öngyilkos merényletet követek el azzal, ha hagyom magam újra elveszni benned?

Pánikba estem, nem akartam újra az a lány lenni, aki térdre esve rogy össze a szoba közepén, mindent sötétnek és reménytelennek látva, saját magát nem ismerve. Amikor földet ért a talpam, kiugrott egy kis szikra a fejemből. Olyasmi történt, ami talán még soha. Visszaléptem. Ahelyett, hogy fejvesztve rohantam volna kierőszakolni belőled egy olyan információt, ami nem nyer jelenleg értelmet, megoldást pedig végképp nem ad semmire, feltettem magamnak egy újabb kérdést: fontos ez? Akármi történt, akármit tettünk, ennyi mindenen átesve jelenleg két ember vagyunk egy meghatározó közös múlttal, egy sérült, de kitartó jelennel, és egy bizonytalan jövővel. Nem számítanak az elvárások, a kérdések, az ígéretek, a tervek.

Amikor letettem a lábam a földre, és eggyé váltam vele, egy érzés fogott el, és annyi biztonságot adott a vele tartó válasszal együtt, hogy nemhogy tovább menni nem akartam, de azt a megtett lépést is visszavontam. Az érzés, ami önmagában már csak biztonságot ad, nem engedem már neki, hogy megkérdőjelezze a nézeteimet, a viselkedésemet, a döntéseimet… Csak elfogadom, hogy itt van, nem tudok és nem is akarok ellene tenni.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Szabó Alexandra

Felnőttként megőrizni a gyermekkorunk kíváncsiságát és merészségét egy életre szóló, kemény feladat. A világ sokszínű, és éppen emiatt küzdelmes az embernek megtalálni és megtartani saját útját. Nincsen jó vagy rossz: hiszek abban, hogy minden ember egyenlőnek és jónak születik. Hiszek a szeretet elsöprő erejében, és kötelességemnek tartom, hogy mindig hozzájáruljak az előrehaladáshoz és az értékteremtéshez. Van valami varázslatos abban, amikor az emberek a papírra vetett gondolatok, felfogások, élmények megismerésével jönnek rá, hogy mennyi közös is van bennük. Az írás egy hang nélküli kapocs, amely közelebb hoz minket egymáshoz.