A leghangosabb nem a legbátrabb
A legnagyobb arcú nem a legmagabiztosabb, a róla minden lepereg nem sebezhetetlen, a legmosolygósabb nem a legboldogabb, a sokat beszélő nem tud többet, a gyűlölködő nem a legerősebb, az elnyomó nem vezető, a tökéletesnek látszó egyszerűen csak átlátszó.
Az emberek többségénél ugyanis, őrült nagy különbség van aközött, amit hisznek-mutatnak magukról és amilyenek valójában.
Mert folyamatosan menekülünk. A fájdalmaink, félelmeink elől.
Bármilyen szerepet eljátszunk azért, hogy ne kelljen szembesülniük a saját sebezhetőségükkel.
Azért hangoskodik, hogy elkerülje a csendet, azért arcoskodik, mert védekezik, azért mosolyog, hogy elrejtse a szomorúságot, azért okoskodik, hogy elfedje a hiányosságot, azért gyűlölködik, mert retteg, azért nyom el, mert nem tud vezetni, azért épít látszat tökéletességet, mert nem hiszi el, hogy a hibáival együtt is lehetne őt szeretni.
És, hogy miért választják sokan ezt az utat?
Mert ez könnyebb.
Ezerszer könnyebb megvezetni, elnyomni, bántalmazni, maga alá helyezni, magát felsőbbrendűnek éreztetni, mint szembenézni a traumákkal, a sebekkel, az igazságtalanságokkal, megdolgozni a szégyent, a haragot, a bűntudatot.
Könnyebb szerepeket játszani, mint a valódit őszintén felvállalni.
Csakhogy ebbe a fene nagy színjátszásba lassan mind bele fogunk pusztulni...
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez