A szeretetet lehet tanulni? Nagyon nehezen. Sok sebet kapunk addig, amíg eljutunk addig a pillanatig, hogy ne bántsunk vissza. Hogy ne várjunk el semmit azért cserébe, hogy szeretjük és elfogadjuk a környezetünket. A szeretetlenség miatt felesleges bárkit és bármit hibáztatni, mert mit tanultunk otthon, mit tettek velünk kapcsolatainkban és mit okoztunk magunknak. Magunkat is felesleges hibáztatni. Az önbüntetés nem megoldás. Viszont szeretni magunkat úgy, ahogyan a legnagyobb szeretettel szeretünk egy rajtunk kívül álló személyt… ez kemény dió. De nem feltörhetetlen.
Az a szeretet, amit önmagunk irányába kezdünk gyakorolni feltételek nélkül, kamatozni fog az életünkben. Nincs olyan, hogy csak akkor szeretjük magunkat, ha megpróbálunk megfelelni egy általunk idealizált képnek, aminek a felét nem is mi magunk, hanem az évek során nekünk szegezett külső forrásból származó sustorgások adták, amelyek kijelentették, miben nem vagyunk elegendőek. Nemhogy megfelelőek, de tökéletesek vagyunk jelen állapotunkban. Legyen bármilyen testi vagy szellemi, lelki fogyatékosságunk és sérülésünk, attól mi ilyenek vagyunk. Ilyenné váltunk az évek folyamán és nem lennék önmagunk, ha nem tapasztaltuk volna meg azt, amitől számunkra nem megfelelőkké váltunk. Felejtsük el az elvárásainkat, ha csak bántani tudjuk magunkat vele. Amikor valakit annyira szeretünk, hogy meglátunk benne olyan lehetőséget, amelyeket ő még csak nem is sejt magáról, és „jobbá szeretjük”… na ez a képesség, ez a varázsszemüveg szükségeltetik önmagunk felé is. Miért emlegetem annyit, hogy ez rólunk is szóljon?
Mert minden önmagunkból indul ki. Szeretni csakis akkor tudunk feltételek nélkül, őszintén és elvárás mentesen, ha önmagunkat is képesek vagyunk ilyen hévvel támogatni. Félreértés ne essék, nem az önimádatnak állítok emelvényt ezzel a kérdéskörrel. A különbséget érezni lehet. Az önimádó ember lehet, hogy szereti saját magát, de a környezetét elképzelhető, hogy nem képes ennyire szeretni. Ezzel szemben az önmagát elfogadó lélekből olyan fény árad, ami akaratlanul is kifolyik a teréből, és megérint minden körülötte létező lelket. Ezek után meglepő, ahogy változik a környezetünk irányunkban. Kevesebb lesz a konfliktus, több a minket is elfogadó ember, több olyan szituációba kerülhetünk, amit korábban képtelenek lettünk volna megoldani mert nem hittünk magunkban, mára pedig egyszerűen két csettintéssel túl vagyunk rajta.
Honnan ismerjük fel, hogy nem élünk szeretetben? Trükkös kérdés. Sokszor az elménk egész jól elvan a társaságunkban, azt hisszük, minden rendben van bennünk, ám ha egyre több olyan emberrel találkozunk, akik zavarnak minket, akik szóvá is teszik, hogy nem kedvelnek, és ez bennünk fájdalmat vagy visszahúzódást okoz, negatív érzelmek hullámát kelti testünkben, akkor tudnunk kell, hogy hol nem kerek a kép önmagunkhoz képest. Mert aki feltétel nélkül szeret, olyan, mint egy kőszikla a tenger közepén. Jöhet vihar, jég, napfény és apály vagy aszály, a kőszikla önmaga marad. Lehet víz, tűz, por, szél éri, de képes megtartani önmagát. Ilyen erős támaszt képest nyújtani a szeretet bennünk.
A válaszom a kérdésre, tanulható. Sok szenvedéssel töltött perc és számtalan önvizsgálat szükséges hozzá, de később úgy fogjuk érezni magunkat, mint az ember, aki megtanult lebegni a vízen és úszni. Érteni sem fogjuk utána, hogy tudtunk nélküle élni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez