Eltaknyolsz és mert baromira beverted az akármidet, hát keservesen sírni kezdesz. Az anyád (vagy más elsődleges gondozó személy) azonban azt mondja, ne bömböljél már, nem fájhat az annyira, túlzásba viszed a dolgot.

Így kezdődik. Itt kezdődik. Minden. Aztán úgy folytatódik, hogy:

- rosszul érzed,

- rosszul látod, gondolod,

- képzelődsz, meg sem történt, nem úgy történt,

- hülyeségeket találsz ki, idióta ötleteid vannak,

- miért pont neked sikerülne,

különben sem vagy jó semmire se.

Kérdés: miért nincs neked önbizalmad, miért vagy ilyen nyámnyila, miért szorongsz?

Miért, miért...Mert akinek a megéléseit folyamatosan hiteltelenítik, az bizonyosan kételkedni kezd önmagában.

És aztán hiába nézünk ki külsőleg már felnőttnek, bármilyen szituáció, ami kicsit is hasonlít a gyerekkorira, az előhívja belőlünk azt az elbizonytalanodott x éves gyereket, akinek megkérdőjelezték a saját megéléseit is.

És, hogy miért írom le most mindezt?

Mert erről (sem) szabad beszélni. Azt kell mondani, hogy minden szülő szereti a gyerekét és mind a tőle telhető legjobbat nyújtotta neki. És még azt is kell mondani, hogy meg kell bocsájtani.

Végülis ja. Az ilyen dogmák vezetnek a kőkemény áldozathibáztatáshoz. De jó van az úgy, mint minden más is.

 További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod. 

• kételkedés kételkedni szorongás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!