Úgy tűnik, teljesen fölöslegesen reménykedtünk benne, hogy egy nagyon hosszú és fárasztó nap után, ha időben ágyba keveredünk, akkor átverhetjük a szervezetünket, és majd csak reggel, kipihenten kell majd felébrednünk. Itteni idő szerint 3:47-kor ébredtem fel, ami egészen logikus a 6 óra időeltolódás és annak fényében, hogy otthon a lustább reggeleken 9 és 10 között szoktam kimászni az ágyból. Persze sikerült még pár félórát alvásra csak alig hasonlító szenvedéssel tölteni, de kezdtem megérteni, miért is okoz olyan sok embernek problémát a jetlag.

Úgy alakult, hogy az első napon egyedül indultam várost nézni, és mégis hová máshová mehettem volna elsőként, mint Manhattanbe? A brooklyni szállásunkról a legkönnyebben metróval lehet megközelíteni a „várost”, egy kb 40 perces út során. A new york-i tömegközlekedésről nem árt tudni, hogy nagyon drága, cserébe viszont mindenhová el lehet vele jutni, leginkább a 22 metróvonalnak köszönhetően. A metrókocsik általában 20 fokosra vannak hűtve, ami nagyon jól hangzik a 38 fokos melegben – elméletben. A gyakorlatban viszont nem árt pulcsit hordani magunkkal, mert egy háromnegyed órás út ilyen hőmérsékletben könnyen kellemetlenné válhat. Az első út előtt azt a tanácsot kaptam, hogy soha ne szálljak olyan vagonba, amiben nincsenek emberek, ugyanis biztosan jó oka lehetett másoknak is, hogy nem szálltak oda…

Alig vártam, hogy megérkezzek a célállomásra, és gyorsan a felszínre siethessek abban a városban, amit már annyiszor láttam képeken és filmeken, és amit már olyan sokszor elképzeltem magamnak. Érdekes módon először egyáltalán nem éreztem magam lenyűgözve, a felhőkarcolók sem váltották ki azt a hatást, amit vártam volna tőlük. Ezt így utólag valamiféle kezdeti sokknak vagyok kénytelen betudni, hiszen azóta nem is értem, hogy hogyan nem kezdtem már az első pillanatban zokogni a gyönyörűségtől. 9 óra volt még csak egyébként, ezért elég nagy volt mind a gyalogos, mind pedig az autós forgalom.

Az első, ami szemet szúrt, egy pici park volt a Macy’s előtt, ahol színes asztalok és székek vannak, és ahol az emberek a telefonjukat/laptopjukat nyomkodják, olvasnak, illetve esznek valamit. Azóta már rájöttem, hogy rengeteg ilyen hely van Manhattanben, sőt van olyan, amelyben pl. sakkozásra vagy társasjátékozásra is van lehetőség.

Eddigi megfigyeléseim szerint Amerikában minden hatalmas, ide érve az ital és ételadagokat, az autókat, és természetesen az épületeket is. Nem csak arról van szó, hogy a felhőkarcolók mennyire magasak, hanem minden szempontból egészen monumentálisak, és valamilyen fura módon biztonságot sugárzóak. A közlekedés elég érdekes, folyamatosan nagyon nagy dugó van az utakon, a gyalogosok pedig nem igazán foglalkoznak vele, hogy éppen át szabad-e kelni a zebrán, mennek előre. A sárga színű taxikból valóban annyi van, hogy gyakorlatilag lehetetlen olyan fotót készíteni, amin ne lenne rajta 2 vagy 3.

 Elég klisésen hangzik, de az első dollárjaimat Victoria’s Secret fehérneműre költöttem, nem nagyon tudtam nemet mondani a fehér-rózsaszín csíkos SALE feliratoknak. Először jártam egyébként VS üzletben, és bár tényleg bármit elhoztam volna magammal, és itt a „shop assistant” kifejezés valóban értelmet nyer, hiszen az eladók készségesen segítenek mindenben és kísérgetnek a boltban, nem nagyon tudtam megbarátkozni a boltot körüllengő émelyítő illattal, ezért próbáltam minél hamarabb távozni.

                                                                       

Ezt követően a Times Square-re akartam menni, azonban véletlenül rossz irányba indultam el, kicsit bolyongtam az utcákon, majd úgy döntöttem, hogy a Google Maps (ami azóta is a legjobb barátom) segítségét kérem, és azt láttam, hogy éppen az Empire State Building mellett állok. Ekkor jöttem rá, hogy ha itt nem szeretnék csak úgy elsétálni meglehetősen emblematikus helyek mellett, akkor nem árt, ha időnként (vagy inkább folyamatosan) felfelé irányítom a tekintetem…

A Times Square-en iszonyatosan nagy tumultus van, hömpölyög a leginkább turistákból, illetve környéken dolgozókból álló tömeg. Elképzelhetetlenül hosszú sorban állnak emberek, hogy valamelyik Broadway-n játszott musical darabra szerezhessenek jegyet, továbbá szuper vagy mesehősnek öltözött emberek, zenészek próbálnak szert tenni némi pénzre. Az egész teret körülölelő hirdetések még mozgalmasabbá teszik az egész hatást, olyan érzést keltve, mintha valóban a város lüktető szívének közepén állnánk éppen.

Miután megnéztem egy pub-ban a magyar-portugál meccset, ami közben egyrészt  párszor majdnem szívrohamot kaptam, másrészt pedig felváltva ugráltam egy a szomszédos asztalnál ülő portugál lánnyal. Egészen közel jártam már a Central Parkhoz, amikor végre eljutott a tudatomig, hogy nyár van, gyönyörűen süt a nap és éppen New York-ban sétálgatok. Ekkor végre elkezdtem átérezni az egész város lenyűgöző szépségét és magabiztosságát, ami ezután pár perc alatt teljesen magába is szippantott, és innentől kezdve már le sem lehetett vakarni a vigyorgást az arcomról, a világ legszerencsésebb emberének éreztem magam, amiért itt lehetek.

Tudni kell, hogy alapvetően odavagyok a parkokért, és bár Budapestet a világ egyik legszebb városának tartom, nagyon hiányolom belőle a parkokat és zöld területeket. Úgy gondolom ha sokkal nagyobb és fejlettebb városokban, mint például London vagy Párizs, meg lehet oldani, hogy az emberek tópartokon ücsörögve etessenek kacsákat, zöld környezetbe járjanak futni és piknikez, miközben mókusok szaladgálnak körülöttük, akkor nekünk is erre kellene törekednünk. Éppen ezért mindennél jobban vágytam rá, hogy eljussak végre a Central Parkba, és azt kell mondanom, egy cseppet sem csalódtam. Én kifejezetten odavagyok azért, hogy miközben ott vannak a tavak, a sziklák, a mókusok, a kacsák, rengeteg fű, bokrok és fák, virágok, hallhatjuk a város alapzaját, illetve a hihetetlenül magas épületeknek köszönhetően láthatjuk is közelségét. Mindez valahogy még tökéletesebbé teszi az egészet. A park mellett rengeteg lovas kocsi sorakozik, éppen, mint a filmekben szokott lenni, sokan napoznak a fűben fekve, karikaturisták, élőszobrok, zenészek szórakoztatják az embereket. Lehet röplabdázni, csónakázni, sokan futnak, illetve több étterem és kávézó is található a park területén. A kedvencem egy idős bácsi volt, aki a teknősét (!!!) sétáltatta.

Mivel éppen a park Upper East Side-hoz közel eső részén sétálgattam, gondoltam szét is nézek arrafelé, annál is inkább, mivel meglehetősen kíváncsi voltam, miután minden Gossip Girl és Szex és New York évadot legalább ötször láttam. A házak egészen lenyűgözőek errefelé, gyönyörű lépcsők és bejáratok sejtetik, hogy mennyire gyönyörű otthonokban élhetnek errefelé az emberek. A bejáratok előtti ernyők alatt egyenruhás portások várják a haza érkezőket, illetve mindenütt drágábbnál drágább autók parkolnak sofőrökkel. A bejáratok mellett többnyire kiírás található, azzal kapcsolatban, hogy a „vendégek” hol és hogyan tudnak üzenetet hagyni az itt élőknek, illetve hol tudnak várakozni, amíg a portás értesíti a lakókat az érkezésükről. Az utcákon leginkább fehér pamacskutyákat és cavalier spánieleket sétáltatnak, könnyű kitalálni, hogy többnyire nem az állatok gazdái, hanem ezen feladat elvégzésére fenntartott személyzet.

Miközben errefelé sétálgattam, nem csupán megértettem végre, hogy hogyan juthatott el Carrie Bradshaw addig a megállapításig, hogy neki igazából mindent összevetve New York az igazi szerelme, hanem egyenesen értetlenül álltam az előtt a tény előtt, hogy képes volt még másokra is elpazarolni a szívében található helyet emellett a város mellett.

• amerika new york usa utazás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!