Mielőtt bármit is írnék, szögezzük le; abszolút semmi bajom a házasság intézményével, függetlenül attól, hogy nem vagyok romantikus tündérmeséket kergető, szivárványon és pónin lovagló, rózsaszín cukormázzal leöntött hercegnő-típus.

Hiszek abban, hogy léteznek jól működő, kiegyensúlyozott kapcsolatok, amiket akárhogy rág is az idő vasfoga, mégse rozsdásodnak, nem fáradnak el a fogaskerekek, nem épül le a motor. Ezenkívül hiszek abban is, hogy más minőséget képvisel valakivel járni, valakivel együtt élni, és valakit feleségemként, vagy férjemként említeni.

Nem, nem éltem át, az is lehet, hogy nem is fogom, ellenben bármilyen meglepő, vannak ismerőseim, akik már házasok, és ezt a nézőpontot vallják. Szkeptikus vagyok azonban, az elsőlátásra-szerelmekkel kapcsolatban, szkeptikus vagyok, amikor nagyon fiatalon jegyeznek el valakit, és a leginkább akkor, mikor ez a kettő valahogy összefonódik. Első barát, első barátnő, bumm, jegyesség, csiribúcsiribá, házasság, hogy a gyerekvállalásról már ne is beszéljünk. Valljuk be, mikor az első kapcsolata van az embernek, szart se tud se nőkről, se férfiakról. Az a tapasztalások, nagy ráeszmélések, felfedezések időszaka.

Megismerkedünk a saját igényeinkkel, a másik vágyaival, megtanulunk szeretni, lebegni a föld felett 3 méterrel, megtanuljuk, hogyan kell órákon át hallgatni és ködös tekintettel csodálni a másikat, megízleljük, milyen az érintés, szerencsétlenkedünk az első csóknál, szexnél, szerencsétlenkedünk a másodiknál. Végig megyünk az összes lépcsőfokon, megállunk az emeleteknél, elidőzünk. Rohadt hosszú folyamat. Aztán jön az első pofon, az első, jól időzített vesén rúgás, jönnek a kisírt szemek, átvirrasztott éjszakák, világvége-hangulatok, depressziós zenék hallgatása, jönnek a kémkedések, hova ment, miért ment, kivel ment, mit csinált. Jön a rádöbbenés, hogy nyilvánvalóan egyedül fogunk megdögleni, sose lesz senkink, mert Ő, az a Nagybetűs Ő, elhagyott. Semminek nincs értelme, és természetesen nem is lesz soha.

Majd, ahogy telik az idő, szépen lassan lehiggad minden körülöttünk, felnövünk, több eszünk lesz, vagy szeretjük azt hinni, hogy több van, már másképpen borulunk ki, többet iszunk, többet dohányzunk, máshogy viszonyulunk az ellenkező nemhez. Ha okosabbak nem is, de rutinosabbak, gyakorlottabbak leszünk. Át kell élni mindezeket, ahhoz, hogy megfelelő módon, és helyén tudjuk kezelni az utána következő szerelmeket. Pontosan ezen okból kifolyólag ijesztő számomra, ha valakinek az első párja az utolsó is. Ha azt hiszik, hogy az a hatalmas l’amour, ami mindent elsöprőnek ígérkezik, kitart majd az idők végezetéig. Az első szerelmeknek pontosan az a varázsa, ami a pokla is egyben: véget érnek.

Tegyük fel, az első néhány évben remekel az ifjú házaspár, ketten a világ ellen, védelmezik kincsüket, kissé le is nézik a szingli vagy alkalmi kapcsolatokban vergődő ismerőseiket, barátaikat, ha valamelyikük a csalódásairól mesél, huncutul egymásra mosolyognak, mert tudják, ilyen velük soha nem történhet meg.

Ó, hát persze.

• első szerelem házasság kapcsolatok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!