Ebben a felgyorsult, kicsontozó világban csoda, hogy még nem őrültünk meg

Tudom, te is érzed, időnként csak a reggeli kávé, vagy cigarettafüst hat annyira impulzívan, hogy úgy érezd, talán végig is tudod csinálni a napot. Elfáradtál. Most én is, azt hiszem. És rajtunk kívül még sokan mások, hidd el.

Letesszük a láthatatlan, mázsás súlyokat, melyek alatt csaknem összeszakadtunk. Az élet pedig ugyanúgy megy tovább körülöttünk, és egyhelyben állva, azon morfondírozunk, hogy miért ragadtunk itt ennyire egyedül? Pedig az igazság az, hogy fogalmunk sincs, hányan éreznek még ugyanígy. Mondanom sem kell, teljesen jogosan. Ebben a felgyorsult, kicsontozó világban csoda, hogy még nem őrültünk meg.

Talán még egy utolsó hajrát lenyomunk, a fogainkat is összeszorítva, de a nap végén érezzük, hogy nem bírjuk tovább. Mert elfáradtunk. Mert sok volt, mert túl sokáig működtünk úgy, mint a robotok, és kimerültek a tartalékaink. Mert állandóan rohanunk, próbálunk eleget tenni mindenkinek, csak épp talán saját magunknak nem. Ezért aztán, olykor megpihenünk. És ez az egyetlen, apró komponense az életnek végre valahára, tényleg rólunk szól.

Ebben a felgyorsult, kicsontozó világban csoda, hogy még nem őrültünk meg - - - életszemlélet, elfáradni, lélek, lelki kimerültség,

Teljesen mindegy mit csinálsz. Talán alszol egész nap, vagy nézed a Netflixet, esetleg bulizol egyet, és kiereszted a gőzt. A lényeg, hogy semmi külső, erőszakos inger nem ér. Kettesben maradunk saját magunkkal, úgyis rég találkoztunk már. Hm. Ironikusan elgondolkodtató, nem? Vagy egész egyszerűen csak létezünk. A „semmi” nevezetű dobozba temetkezünk, jó mélyen, és hálálkodunk, hogy egy picit itt maradhatunk végre.

Csak azon gondolkodom, miért ilyen áron kerülünk ebbe a békés állapotba, ami egyébként járna nekünk? Miért kell megvárni, hogy a testet-lelket felemésztő, végtelen rohanás kényszerítsen térdre minket? A választ, sajnos tudjuk, de sokra nem megyünk vele. „Az élet már csak ilyen” – mondják az emberek.
Végül felállunk, és megyünk tovább az úton, ahogy eddig is tettük. Nem leszünk kevésbé sikeresek, vagy kevésbé erősek, egyszerűen csak tartottunk egy kis szünetet. Egy szünetet, amiért az összes létező segélykiáltás felütötte a fejét.

Én is haladok tovább, ahogy mindig is. De most én is megálltam, én is elfáradtam, és én is megpihentem. És ebben a kacifántos történetben, ez még jó párszor így lesz. Anélkül nem tudok fejlődni, anélkül nem tudok félúton találkozni saját magammal is, anélkül nem tudok egy teljes egyénné válni. Olyanná, amilyen valójában vagyok, amilyenné a jövőben is szeretnék válni. Így hát, olykor én is megpihenek.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!