22 voltam, egyetemre jártam Pesten, akkor jöttem át Ukrajnából. Anyáméknak sosem volt elég pénzük arra, hogy taníttassanak, de szerencsére bekerültem az ösztöndíjasok közé, így nem kellett kifizetni azt a rengeteg tandíjat. Igaz, nem is volt rá módunk. Viszont így is dolgoznom kellett az iskola mellett, mert kellett a pénz az életre.

Az egyik barátom haverjánál kaptam szállást, ahol csak a rezsit kellett kifizetnem. Az újdonsült lakótársam számomra teljesen ismeretlen volt. Nagyon kényelmetlen volt egy idegen férfival lakni, de nem számított az akkor, mert nem volt más lehetőségem. Kaptam munkát egy Isten háta mögötti, kiszállításos pizzériában, ahol diszpécsernek neveztek ki. Zsíros és retkes volt a konyha, a szakácsnő egy fogatlan, alkoholista asszony volt, akinek a fia a börtönben ült, és megtanított, hogy kell lopni a kasszából. Nem ütöttünk fel bizonyos rendeléseket, így nem kellett éhbérért dolgoznunk, egész jó pénzt összehoztunk együtt. Valamelyest megérte napokon keresztül a zsírszagban tengődni, és jegyzetelni, hogy Hawaii pizza, meg Magyaros. Rémálom volt a hely, ezért elindultam új munka után. Az idegen, akivel laktam, közben azt képzelte, hogy összejövök vele a bérmentességért cserébe. Szépen kitalálta magának a hollywood-i forgatökönyvet. Kár, hogy nem úgy nézett ki, mint Richard Gere.

Kaptam új melót egy tisztességes helyen, de alig győztem az egyetemet. Azt éreztem meghalok, el voltam veszve, alig álltam a lábamon, keveset aludtam, szinte semmit ettem. És akkor jött ő. Udvarolt ezerrel. Nagy rózsacsokrok, kellemetlen volt a vendégek előtt a sok ajándék, amit beküldetett a sofőrrel, de én hajthatatlan voltam, egy darabig még. Egyszer rávett, hogy menjek el vele egy puccos helyre vacsorázni. Nálunk, otthon, Ukrajnában nincsenek olyan helyek, ahova elvitt. Arról beszélt, hogy milyen kocsit venne nekem, meg milyen ruhákat. Megígérte, bármit megkapok, amit csak kívánok, nekem nem kell melózni, mert a munka csak tönkreteszi a szép kezemet. Igaza volt. A körmöm alatt volt egy vékony, grafitszínű csík. Elgondolkodtam. Nem tudattal csináltam. Egyszer csak ott voltam a lakásán, és lefeküdtünk. Nem volt jó, de különösebben rossznak se mondanám. Meg lehet szokni – ezt gondoltam. Vagyis meg kellett szoknom, rá kellett beszélnem magam, hiszen nem volt más kiút a börtönből. Az iskolára gondoltam, meg anyámékra, a szegény öcsémre, az éhség is eszembe jutott. Otthon megfogadtam, hogy ha Budapestre jövök, nem fogok éhezni többé. A hódolóm pedig konkrét ajánlatot tett. Havi ötszázezer. Ebből százat simán haza tudnék dobni anyámnak, hogy vegye meg apámnak a gyógyszereket. Nem kell éhezniük se, és nekem se kell, meg vehetek magamnak rendes ruhákat is. Igent mondtam neki.

Vele vagyok ma is. Kaptam kocsit, lakást, havi apanázst, vannak szép ruháim. Kijártam nyugalomban az iskolát. Nem csak a hivatalosat, hanem egy másikat is. Megvettek kilóra, egy másik börtönbe kerültem, a nyomor csapdájából a pénz börtönébe, nem tudok már a luxusról lemondani. Nem dolgozom, mert nem engedi. Hogy mi lesz ezután? Ki tudja, talán majd valami vigasz jön.

Nem vagyok éhes. Nem kapok levegőt.

Képünk illusztráció! A történetben szereplő alakok az írói fantázia szüleményei. Bármely egyezőség a valósággal csupán a véletlen műve.

• lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!