Ült az ágyon. Azon gondolkodott, hogy abban az ágyban már többször meg akart halni. Ilyenek ezek a kedd esték, mindegyik egy-egy újabb május, és a május, mint tudjuk, borzasztó. Folyamatosan járt az agya.

És az akkor még hány cigi? Amíg odaérnek. És hány éjjel? Meg hány pohár? Hány kiló macskaalom, hány zacskó smacktészta, meg hány doboz sushi? Hányszor szakad addig, és hány centi cérna? Hány repedés még az iphone-on és hány a mercin? Hányszor szólnak a szomszédok miatta, és hány lakógyűlést próbálnak majd szemlesütve elkerülni? És mennyi hallgatás van még hátra? Hány esőcsepp esik a gangra, és hányszor nézik majd végig? Hány szeretlek, és hány „arohadtéletbehagyjálbékén”? Hány vietnámi háborúról szóló film?

Hány számítógépes játék? Hány csík fehér? Mennyi Biatorbágy és Velencei-tó? Meg, hogy akkor az hány érintés? Hány darab csók? Vajon a nyelvest külön kell számolni? Hány balhé még a nővérével? Hányszor fojtotta már meg gondolatban, és hány évet kapna, ha tényleg megtenné? Hányszor fog neki fájni a fiú, és az hány deci könny? Hány nap van még novemberig? Hány, amíg odaérnek? És Thaiföld hány ezer kilométer? Hányszor fog belehalni majd, hogy a fiú elmegy, és az hány liter vodka lesz?

Mert el fog menni. Pontosan tudta. Neki itt nem nő virág, nincs levegő, beszűkül a tér. Ő vándor. Nincs otthona, nincs gyökere, nem hiányzik neki semmi, és nem szokta megbánni, ha hátrahagy valamit. Ő nem érti meg, hogy a lány nem mehet, viszont most érezte életében először , hogy visszatartják. Keserédes kétely. Megéri? A lányban túl sok szófoszlány, rég megbánt mondat keringett, nem bírta, inkább kiült a gangra. Mesélt tovább a muskátliknak. Öt emelet tombolt benne, véget nem érő panelzuhanás. Ott is csak üvölt a csend. Mikor ér már haza? Csúnyán váltak el. Az ajtó előtt halomszámra táskák, retikülök, szemetes zacskók sorakoztak, ruhával tömve. Még nem indult, nem volt rá képes.

Látta a fiú jégkék szemét maga előtt… Domesztoszba áztatott hófehér törülközők, ilyen volt. Csak ennyire tiszta. Érezte a bőrét, ami mindig a fáradt bársonyra emlékeztette. Nem, nem hiányzik, mondogatta, nem hiányzik, ez épp csak a beton, ami olvad alattam. Kint se jobb. Úgy érezte magát, mint egy leázott falragasz, mint seszínű kőpúder, darabokban, mint az a bizonyos halott luftballon, azon a másik estén. Ennyire volt üres. A veszekedés után a fiú fogta magát, bevágta az ajtót, elment. A lány, pedig, mint egy elhagyott tízezres, csak ült ott. Bár, mégsem úgy, hiszen a tízezreseket utólag azért hiányolni szokták.

• emlékek érzelmek fájdalom szakítás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!