Ha nincs kiút kifelé, akkor csak befelé van
Szeretjük azt hangoztatni, hogy a múlttal nem kell foglalkozni, hogy ami volt, elmúlt, meg, hogy minden csoda három napig tart. Biztosan csak a pszichológusok valami furcsa fétise az, hogy folyton a gyerekkorunkban akarnak vájkálni, holott mi már rég felnőttünk. Mégis mi a fene köze lenne már annak, hogy milyenek voltak a szüleink, ahhoz, hogy nem funkcionálunk túl jól a jelenben?
Ha továbbra is homokba kívánjuk dugni a fejünket, akkor nyugodtan gondoljuk azt, hogy semmi. Ha viszont szeretnénk szintet lépni az önismeretünkben, akkor készüljünk fel jól, mert ha nincs kiút kifelé, akkor csak befelé van.
Egy könyvnek sebeket kell feltépnie, sőt ütnie kell
Sajnos nem tudom, honnan származik a fentebbi idézet, de mikor megláttam, rögtön Tisza Kata Hipnózis 6-kor című kötete jutott eszembe. Mert ha valami, akkor ezt biztosan ütni fog. Ahogy arra már az alcím (abszurd terápiák az utcán, a konyhában és a hálószobában) is utal, ez bizony nem egy könnyű olvasmány. Bár, aki olvasott már bármit is Tisza Katától, az azért tudhatja, hogy sosem csak a felszínt kapargatja. Legújabb könyve is húsba mar. Olyan súlyos mondatokat tartalmaz, amiken nem lehet egykönnyen túllapozni. Szembenézésre késztet. Tükröt tart. Összefüggéseket vázol. Tanít. Együttérez. Segít.
Ahol a fájdalmad van, ott van a szabadulásod lehetősége is.
Gyermekkorunkból hozott kötődési sebeink, sémáink meghatározzák, hogyan viselkedünk a jelenben. S mindaddig, még nem tudjuk, mi szerint működünk, újra és újra ismételni fogjuk életünk fájdalmas eseményeit. Mindig a rossz férfiba/nőbe szeretünk bele, bántalmazók markában kötünk ki, függőségekkel próbáljuk elnyomni szenvedéseinket. Érdemes tehát közelebb menni ahhoz a bizonyos múlthoz, mert attól, hogy mi nem akarunk foglalkozni vele, az még nagyon is foglalkozik velünk.
ami nincs feldolgozva, az tovább él, újrateremti önmagát
Mindannyiunkban ott él az a kisgyermek, akik voltunk. Mostanában szerencsére már egyre többet hallani erről a bizonyos belső gyermekről, aki még most is ugyanannyira egyedül érzi magát, mint akkoriban, mikor nem védett meg bennünket senki sem. Meg kell tanulnunk önmagunk szülőjévé válni. Olyan szülővé, akire akkoriban vágytunk volna. Fel kell nevelnünk önmagunkat, hogy egészséges kapcsolódásokat tudjunk kialakítani magunk körül és ami a legfontosabb, ne örökítsük tovább a traumáinkat.
A határaink definiálása és védelme élet-halál kérdés
Meg kell értenünk, hogy áldozatok voltunk, de nem kell annak maradnunk. Felelősséggel tartozunk a jelenünkért, dönthetünk másképp. Eljöhetünk onnan, ahol bántanak, megszégyenítenek, hiteltelenítenek. Mondhatunk nemet. Nemet a játszmákra, a hazugságokra. Eljöhetünk bárhonnan, ahol nem érezzük jól magunkat. Sőt, ha sokat gyakorlunk, már eleve oda sem fogunk menni. Mert megtanulunk újra hinni az érzéseinknek. Azoknak az érzéseknek, amikről hajdanán, önmagunk védelmében lecsatlakoztunk.
Ha eljutunk oda, hogy a saját fájdalmunkat meg merjük engedni, és önmagunkat értékként éljük meg, akkor nem óhajtjuk sokáig viselni azt a fájdalmat, amit valaki más okoz nekünk, függetlenül attól, miért okozza.
- írja Tisza Kata, könyvének Szakítás című fejezetében, ahol elmagyarázza azt is, hogy az önismeretünk mélyülésével már nem lesz szükségünk bizonyítékokra ahhoz, hogy validáljuk saját érzéseinket. Nem mentünk fel majd másokat csak azért, mert nekik is sebeik vannak. Mindenki magáért felelős, ezért a másik viselkedése helyett, a saját érzéseinkre kell fókuszálnunk. Akinek gyerekei vannak, annak (különösen) kötelessége megoldani a fájdalmait, máskülönben a következő generációnak kell megküzdenie azokkal.
Nehéz, gyötrelmes munka a sebeinkkel dolgozni, ezt jobb, ha tudjuk. De tudnunk kell azt is, hogy a menekülésnek nagy ára van. Az elnyomott nehéz érzések nem csak elromlott kapcsolatokban, mentális zavarokban, hanem testi betegségekben is utat találhatnak maguknak. És hiába múlt el az a múlt, ha nem tudtuk feldolgozni azt.
Nem gondoltam, hogy valami, ami több, mint egy évtizede történt, így meghatároz ma. Hogy így megsebezhet egy életre, ha nem beszélek róla.
Tisza Kata Hipnózis 6-kor című kötete (és nem csak ez) segíthet nekünk abban, hogy beszéljünk róla. Hogy kimondjuk. Hogy megszabaduljunk a béklyóktól. Hogy megtaláljuk azt az önmagunkat, akit nem nyomorítottak meg. Aki arra vár, hogy átöleljük, hogy szeretetben felneveljük. A könyv szókimondó, őszinte, nem finomkodik, de mindvégig empátiával vezet. Ha akarjuk, a gyógyulás felé. Ide viszont nem vezet más út, csak az érzelmek felszabadításán keresztül.
További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez