Kedves Férfi!

Ne véld hirtelen felindulásnak, vagy havi menzeszből adódó elmebajnak, egyszerűen csak nem akarom tovább tagadni: nekem ez most ebben a formában nem elég. Voltam már olyan kapcsolatban, ahol minden egyes nap úgy éreztem, én vagyok a gyengébbik fél, akit megtisztelnek azzal, hogy egyáltalán benne lehet. Sosem mertem fenyegetőzni, mert rettegtem attól, kevés vagyok ahhoz, hogy valóban fenyegetésnek hasson az, amit mondok. Azt gondoltam, nem vagyok szeretve annyira, hogy fájó legyen a hiányom. Az évek előrehaladtával, a kapcsolat lezárásával viszont rá kellett döbbennem: nem vagyok rászorulva, hogy mindig a férfi, jelen esetben a Te kezedbe adjam a döntés jogát. Nem kell választás elé állítanom téged. Nem kell megkérdeznem, hogy mit szeretnél tőlem. Hogy készen állsz-e egy kapcsolatra. Hogy egyáltalán hajlandó vagy-e megismerni engem, és hagyni, hogy én megismerhesselek téged. Úgy igazán. Nem kell kérdeznem semmit, és rettegnem sem kell a választól. Miért? Mert döntök én. Mert már nem félek véget vetni valaminek, ami amúgy is romlott. Mert már elhiszem, hogy vagyok elég értékes ahhoz, hogy ne szívesség legyen az, ha valaki velem van. Szóval nem is olyan nehéz kimondani és komolyan gondolni: vége. De adjak még egy esélyt, most majd minden más lesz, és változtatunk? Változtatsz? Ugyan. Ne áltasd magad.

 

Nehéz úgy akarni, hogy valójában nem akarod.

 

Isten veled.

 

A Nő

 

 

 

Krajnyik Cintia

 

Szólj hozzá a cikkhez