Miért? Mert addig kapod a hibákat, amíg ki nem javítod. A kiskutya orrát is addig nyomják a piszokba, amíg meg nem tanulja, sajnos az élet is ilyen szigorú tanítómester.
Az én példámra fintorogni szoktak, mert mission impossible. Legalábbis a környezetem szerint. Életem során sikerült hellyel-közzel minden volt partneremmel elrendezni a szálakat. Ha mást nem, megírtam én, hogy hibáztam, elnézést kérek, lépjünk tovább, de más alkalommal ugyanezt kaptam én, és én voltam a legboldogabb, hogy elsimultak a dolgok és tovább léphetünk. Rám érthetetlenül néznek, hogy miért drukkolok az összes exemnek, hogy boldogabb legyen az életük? Már a kérdést sem értem emberek, hiszen egyszer szerelmes voltam mindbe, miért akarnék nekik továbbra is rosszat? Amennyiben a szerelem nálam elmúlt, miért kellene az emlékekhez láncolni mindenkit, hogy ezentúl csak eszerint éljenek? Isten ments, dehogy. Egymás leckéi vagyunk mindig. Egymáson fel vagy lelépve jutunk el azokhoz a társakhoz, akikkel dolgunk van. Az Igaziig meg kellett tanulnunk számos leckét önmagunkról, és ha ki akartuk küszöbölni az összes hibáinkat, akkor kapcsolatokon keresztül kell csiszolódnunk.
Állj készen úgy egy új kapcsolatra, hogy ünneplőbe öltözteted a tested-lelked. Tartasz egy kiadós nagytakarítást, és minden olyan emléket kisöpörsz, ami felesleges. Minden olyan fájdalmat elrendezgetsz magadban, ami bánt. Minden tanulságot levonsz, amit tudsz. Leginkább: hagysz időt magadnak a felépülésre. Aki beléd szeret az téged fog szeretni, olyannak, amilyen vagy. Egy lelki törés után mindig újrarendeződik a belső világunk, így adjuk meg a lehetőséget magunknak is, hogy újra nyitni, bízni és hinni tudjunk a szerelemben.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez