Vajon, mikor számít egy szív ténylegesen összetörtnek? Amikor nem érzünk semmit az égvilágon, vagy még/már érzünk, de tudatosan visszavonulót fújunk, ha kapcsolódásról van szó? Úgy értve, hogy tudatosan nem adjuk, nem merjük már a szívünket adni senkinek.

Vajon mi a legegészségesebb? Megbocsátani és nem felejteni, nem felejteni és nem bocsátani meg, vagy felejteni megbocsátás nélkül? Bár van egy negyedik verzió is: amikor egyszerre sikerül a megbocsátás és a felejtés is. Hol húzódik meg a saját határunk anélkül, hogy meghasadnánk önmagunk és a külvilágnak akaró megfelelése között? 

Azt hiszem, ha egy nagyon megosztó témát kéne választanom, amiről mindenkinek van véleménye, de senki nem tudja a tuti receptet, az a megcsalás lenne. Miért csaljuk meg a párunkat úgy, ha közben állítólag még szeretjük is őt? Meg lehet bocsátani azt, ha megcsaltak minket, és ha igen, akkor valóban el lehet felejteni és tiszta lappal újrakezdeni a párkapcsolatunkat? Túl naív, aki megbocsátja, és túl kegyetlen, aki szerint a megcsalás megbocsáthatatlan? Tehetünk igazságot? 

Volt egy ismerősöm, akinek a párja megcsalta, ő pedig kínkeserves hónapok után visszafogadta, majd a nagy kibékülésből házasság és gyerekek is lettek a végén, miközben azt hiszem a levegőben végig ott volt a nem felejtés és a megbocsáthatatlanság erősen rothadó szaga, ami nem volt rest feljönni mindenegyes összeveszés vagy épp nézeteltérés, kiabálás alkalmával. Ők temperamentumnak hívnák – bár hívták is nevetve, de ha jobban belegondolok, mindig csak a lány. Konstans magyarázat kreálás önmagunknak? –, én pedig már mérgezőnek. Mérgezésnek bizonyul az, ha a gyomrunkban érezzük, az egész testünkben vibrál, hogy valami nem jó, de mégis folytatjuk, mert talán belénk kódolták láthatatlanul azt, hogy az az igazi szeretet, ami fájdalommal jár, a kapcsolatért dolgozni kell, és hogy egy nő mindent is megbocsát? De ez nem mélyen gyökeredző önbizalomhiányra vezethető vissza? Hiába akarjuk az ellenkezőjét, a lazaságot, a keménységet, a vagányságot és a mindenkit elteszek láb alól, mert velem nem szórakozhat senki attitűdöt mutatni, valójában a bőrünk alatt is a kóros megfelelési kényszer, a szorongás, a kötődésfóbia és az önképünk helyes hiánya áll? Ha a betegségek lelki eredetűek, akkor az ő lelke azóta sincs rendben. De hát, kinek van igazából jól a lelkivilága, nem igaz? Közben pedig fiatalabb korunkban mi is olyanok voltunk, mint az átlag: szórakozásból elkövetett hedonista életmódot folytattunk anélkül, hogy törekedtünk volna a hedonista életmódra. Talán akkoriban még nem is igazán tudtuk ezeknek a kifejezéseknek a valódi jelentését, egyszerűen csak magától értetődően zajlott minden a jelenben: kiélvezni a lehető legmaximálisabban a valóságot, a fiatalságot, az egyszer élünk szólás-mondást. Koncertek, bulik éjjel-nappal, alkohol és szex és állandó nevetés szag terjengett minden másodpercben a levegőben, semmin sem aggódtunk. Vajon huszonévesen miért tűnik minden könnyűnek, megoldhatónak, és vajon mikor változunk át kimért óvatosságúvá, ha az életről van szó? Vagy, ha éppen saját magunkról. Mikor és hol kezdjük el megérezni az összetört szívünk, lelkünk kóros visszahúzódását? Mikor válik a felhőtlen és korlátok nélküli szabadság határok közé szorult személyiségé? S amikor elkezdünk „felnőttek” lenni, amikor elkezdünk bekomolyodni, amikor elkezdjük használni a féket is a gázzal párhuzamosan, akkor az azt is jelenti, hogy a baráti társaságunknak, az addig körülvett emberekkel való kapcsolatunknak is drasztikusan meg kell változnia? Ahogy önmagunk fejlődik, úgy kell megküzdenünk a belső kapcsolatainkkal is. Miért mondjuk azt, hogy „úgy szeret minket, ahogy vagyunk”, ha közben az első adandó akadálynál, személyiségváltozásnál, mélyzuhanásnál feláll mellőlünk, illetve kölcsönösen otthagyjuk egymást egyedül az addig közös asztalnál? Bár lehet nem azonnali cserbenhagyásról lesz szó, hanem pár próbálkozás és esélyadás után, de általában a végállomás mindig a különválás. 

• érzékenység generációk lelki eredetű mérgező pszichológia szív toxic shock syndrome

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!